Borisz Godunov / Jegvenyij Nyesztyrenko

MUSSORGSKY: Boris Godunov
Version of Rimsky-Korsakov

Boris Godunov: Evgeny Nesterenko
Pimen: Alexander Vedernikov
Grigory: Vladislav Piavko
Marina Mnishek: Tamara Sinyavskaya
Varlam: Arthur Eizen
The Idiot: Alexander Fedin

Chorus and Orchestra of the Bolshoi Theatre, Moscow
Conductor: Alexander Lazarev

Warner / NVC Arts
51011-1851-2

Borisz Godunov (1551-1604) is egy olyan történelmi figura, akinek az, hogy bekerült az irodalom-, majd az operatörténetbe, nagyon sokat ártott. Nos, a valós történelmi események a következők: Iván, a Rettenetes (a Rettegett Iván szovjet eufemizmus) halála után gyengeelméjű fia I. Fjodor néven kerül trónra. A régens nagybátyja Borisz Godunov, akiről általános a hit, hogy a másik fiút, Dimitrijt eltette láb alól, hogy ő lehessen a cár. Õ lesz az Fjodor halála után, bár nem lehet biztosan tudni, valóban gyerekgyilkosság árán-e. Uralkodása utólag és történelmi szempontból nézve kifejezetten pozitívnak minősíthető, mégis (valószínűleg járványok, éhínségek miatt) elégedetlenséget szült.

Miután hirtelen meghalt, fia II. Fjodor néven került trónra, de akkor már négy ál-Dimitrij is feltűnt. A lengyelországi jelentkező - nem tudni, kiféle - 1604-ben megtámadta Oroszországot. II. Fjodornak nem sikerül megvédenie magát, így azután 1605-ben, valóban Marina Mniszekkel az oldalán, a lengyel ál-Dimitrij lett a cár. A lengyelek iránti barátsága azonban elégedetlenséget szült a bojárok között, akik felkelést szítottak, ennek során megölték, halála után pedig Sujszkij lett a cár, IV. Vaszilij néven. De sorban jelentkezett a többi ál-Dimitrij, sőt ál-Dimitrij-fi is, míg a kaotikus korszaknak az első Romanov megkoronázása vetett véget, 1613-ban. (Az ő történetük még ma is tart, épp most olvasom, hogy az Orosz Legfelsőbb Bíróság az egyik, Párizsban élő leszármazott hercegnő kérelmére válaszolva elutasította rehabilitálásukat, mondván, a jekatyerinburgi családmészárlás nem bírósági ítéleten alapult.) Ennyi, ami az opera közvetlen történelmi környezetét képezi.

De története van magának az operának is. Az első változatot Muszorgszkij 1870-ben fejezte be. Javítgatások, kiegészítések következtek. A teljes művet 1874-ben mutatták be, a közönség jól fogadta, a kritikusok kevésbé. Végül Rimszkij-Korszakov 1896-os, majd 1908-as verziója győzedelmeskedett, amiben Saljapinnak oroszlánrésze volt, miután 1904-ben elénekelte a címszerepet. Az európai operaházak néhány évtizeddel ezelőtt a Muszorgszkij-féle eredetit kezdték játszani, de a Szovjetunióban maradtak Rimszkij-Korszakov változatánál. Õ megfésülte a partitúrát: \"finomított\" a dallamokon, harmóniákon, hangszerelésen, de főleg azzal, hogy a kromi erdő-béli jelenetet Borisz halála elé tette, csökkentette a népdrámai jelleget, inkább Borisz személyes tragédiájára irányítva a figyelmet.

Mivel ez a felvétel (nyilván a \"glasznoszty\" jegyében) a szovjet állami tévé és a Warner közös produkciójában még 1987 januárjában készült a Bolsojban, természetesen a Rimszkij-Korszakov-féle verziót láthatjuk, mert ott és akkor még nem jutottak el (vissza) az eredeteihez. Hogy a Warner figyelme az előadásra irányult, az elsősorban nyilvánvalóan Nyesztyerenkónak köszönhető, aki még hangi ereje teljében volt ekkor. Budán, az Akadémia várbéli dísztermében is volt egy dalestje akkoriban, hallottam, tényleg jó volt. De a második felvonás nagyjeleneteiben többször fog rekedtes, csúnya hangokat, amikor nagyon hangosan, mintegy felkiált. Úgy látszik, tartalék felvétel nem készült az ilyen bakik kivédésére. Mindenesetre Nyesztyerenko nagyságát mutatja, hogy ezek nem csökkentik alakításának erejét.

De kezdjük az operaelőadások alapjával, a zenekarral. Amely itt döbbenetesen jól szól, hihetetlenül egységes tónusú a vonósszekció, jók a fúvósok. Lekerekítetten szól az egész, mint ahogy Rimszkij-Korszakov is az élek tompítására törekedett, Lazarev is egyfajta szélesen hömpölygő előadást produkál, a nagyoperai tradíció szellemében. Amihez természetesen az egész előadás igazodik. Már a díszletek is: mint egy mesekönyv festett képei, amelyeken mesebelien színes, díszes, vagy éppen mesésen szegényes ruhákban pompáznak a szereplők, bár láthatólag a jelmeztervező a történeti hűségre is gondot fordított.

És természetesen kitűnő a kórus is, amelynek fontos szerepe van a műben. Minden idők egyik legdrámaibb opera-expozíciója indul a kórus szerepeltetésével. A rövid, hangszeres nyitány után valóban kesereg a nép - még ha erőszak hatására is -: nincs cárjuk. A zene pont erre világít rá döbbenetes erővel, itt nem csupán kényszer hatására születik a nép fájdalma, hanem valóban: hol a cáratyuska? És ez általános nyomorúságukra is utal.

De ugyanilyen kettős éle van annak is, ahogy Godunov kéreti magát. Egyrészt valóban csökkenteni akarja a gyerekgyilkosság vádjának erejét, nem is kell a neki a trón igazán, de ha már ennyire kérik, legyen, vállalja a cárságot. Ugyanakkor nyilván belső vívódása is elkezdődik már: ez lenne az a lépés, amivel beteljesíti a bűnt. Muszorgszkijnak a Prológusban lenyűgöző drámai erővel sikerül ábrázolnia a mindenkori cári Oroszország népének lelkivilágát, és elindítania az egész cselekményt. Mert, miként a későbbi magyarázók, ő maga is nagy hangsúlyt fordított arra, hogy felhívja a figyelmet: az operában megjelenik a forradalmi nép. A napokban a Mezzón adott Abbadós salzburgi produkció modern rendezésében a végén be is gördülnek a színpadra teherautókon a kiegyenesített kaszás parasztok. Ugyanakkor Muszorgszkij, aki Puskin nyomán ugyan, de teljes mértékben felelős az opera szövegéért, azt is tudta, hogy ez a lendület könnyen megtörik, az ál-Dimtrijt azonnal behódolás, felhőtlen lelkesedés fogadja a kromi erdőben.

A zene ezt a kettősséget egész végig fenntartja. Miközben a nyugati operai tradíciók alapján áll az egész megvalósítás, Muszorgszkij tudatosan törekedett az olasz sablonok kerülésére.
A kromatika által fenntartott dallami lebegtetések, hirtelen, távoli hangnemváltások, az orosz népdalok és pravoszláv egyházi énekek dallam- és ritmusvilága beleépítve a hagyományos európai zenei keretekbe, mind-mind azt a többrétegűséget alkotják, amelyből az opera legnagyobb hatóereje, szépsége fakad.

Fényes külsőségek között végül megjelenik Borisz, és kezdetét veszi a valódi cselekmény. Sorban megjelennek a főbb szereplők: Pimen, Grigorij. Előbbi valóban testes, nagy basszushangon mesél, bár felül kissé szorít. Grigorij szárnyaló, hősies tenorhangon készül nagy feladatára, haja valóban égővörös, és ott éktelenkedik arcán két óriási bibircsók. Sujszkij szerepéhez illően vékonyabb, lebegősebb tenorhangon intrikál. De a kisebb szereplők is (a fogadósné is például) tökéletesek, ami jellemző az egész operára. Gyakorlatilag senkit nem lehet gyengeségen kapni. Lehet, hogy nem igazán fenomének, de nem rosszak, és nincs elhibázott szereplőválasztás. (Ez nyilván annak is köszönhető, hogy még a nagy énekesek is alig mehettek külföldre, így a kisebb szerepekre is ott voltak a jók.)

Varlam borvirágos műorra alatt is fergetegesen adja elő a dalát, a bolond inkább szép lírai, mint buffo hangon, de nagyon meggyőzően sírja el bánatát, csengő hangon énekel Godunov két gyermeke, Xénia és Fjodor, és a kórusban a gyermekek is üdén, tisztán dalolnak. Szigorúak a katonák-őrök hangban és megjelenésben, a kisebb szereplők, még a kórus egy-egy mondatra megszólaló tagjai is nagyon a helyükön vannak.

Grigorij tehát megérkezik a sandomiri kastély mesekertjébe, ahol drámai duettben vall szerelmet és fenyegetőzik Marinának. Leginkább a Csipkerózsika megmentésére érkező hercegre emlékeztető szép fehér ruhában feszít - hogy honnan szerezte? -, és így nem marad el Marina mögött, aki akár Medici Katalint is alakíthatná esküvője alakalmából. De ettől függetlenül, jelenetük kidolgozása valóban igazi drámai eredetűre sikeredett, nagyon hősi tenor hangján, és alakításban főleg Vladiszlav Piavko jeleskedik itt, de méltó partnere Tamara Szinyavszkaja, mint Marina. Az előadás legerősebb részlete ez - a címszereplő jelenetei mellett.

Nyesztyerenko tényleg azt bizonyítja: ő a cár. Azt veti fel Móricz Zsigmond egy Shakespeare-tanulmányában: furcsa, hogy Macbeth beleőrül a lelkifurdalásba, mert megölte a királyt, a két ártatlanul legyilkolt szolgát pedig szóra sem méltatja. Macbeth és Godunov - bár utóbbit kísérti a meggyilkolt gyermek véres képe - csak részben a gyilkosság miatt hasonlik meg önmagával, inkább azért, mert ezzel beleavatkoztak az uralkodóválasztás isteni rendjébe, jogtalanul bitorolják a trónt. Ezért kíséri uralkodásukat mindenféle balszerencse. Borisz a haldoklását azzal kezdi, hogy magához hívja fiát, és közli vele, ő már törvényesen lesz cár.

Tehát Nyesztyerenkónak rendkívül bonyolult jellemet kell ábrázolnia. Muszorgszkij tanulmányozta a történelmi alakot, és jó apaként (lehet, hogy ez azért nem volt), jó uralkodóként, lelkifurdalástól gyötört gyilkosként-trónbitorlóként, ugyanakkor nem gazemberként ábrázolja, hiszen neki kell saját maga drámai ellenfélnek is lennie, mert ál-Dimitrij Grigorij, lévén maga is trónbitorló, nem lehet igazi ellen-alak. És mindez a zenében is jelen van. Pszichológiai mélységet feltáró módon kell hát közelíteni Godunov megjelenítéséhez, és ez az, ami a nagy orosz basszistának maradéktalanul sikerül. Mimikája, mozdulatai minden pillanatban alkalmazkodnak a szituációhoz, néha színpadiasak, de hát a közeli felvételek elfeledtetik, hogy bizony egy hatalmas színpadon történnek az események.

De amit hangja segítségével alakít, az itt lényeg. Egy nagy színészt látunk, aki történetesen nem beszél, hanem énekel. Muszorgszkij amúgy is beszédszerű éneklést kíván leginkább, ilyenkor tévedhetetlenül azzal a hangszínnel szólal meg Nyesztyerenko, amit a szituáció kíván, de ha valódi áriaszerű éneklés kívántatik, arra is azonnal vált szép tónusú basszusával, amely bírja a mélyeket és a magasakat is. Mentes a basszusokra oly gyakran jellemző öblögetéstől. Nincsenek műszert kiakasztó amplitúdójú vibrátói. Képes elhaló, de valódi énekhangon haldokolni, feltámadni egy kicsit hangban is, csak az említett, erős felindulásból elkövetett felkiáltásoknál csúszik át a nem igazán énekhangok tartományába. Ehhez az alakításhoz még az is jobban illik, hogy Godunov halálával ér véget az opera, inkább az ő személyes drámájává változtatva a művet.

Vagy inkább: ő mindent megtesz, hogy ez így legyen.