Bizalmatlanul raktam be a DVD-lejátszóba az énekesnő 1996-os, londoni koncertjének felvételét. Aztán, tessék: itt a nagy meglepetés. Upshaw bő egy órás, káprázatos utazásra vitt az amerikai dalirodalom elmúlt évszázadába, Gershwin, Copland, Bernstein és Sondheim világába.

Sir John Eliot Gardiner - bár leginkább régizenészként él a köztudatban, és neve hallatán először valószínűleg monumentális Bach kantáta sorozata jut eszünkbe - egyáltalán nem korlátozza tevékenységét a historikus előadásokra. Nagyszerűen vezényel klasszikus és romantikus muzsikát is, legyen az Beethoven valamely szimfóniája, vagy akár Gluck, vagy éppen Puccini operája.

Nincs mit szépíteni, két igazán tökéletes alakítással lehet találkozni ezen a Warner által most piacra dobott 1982-es produkción: Pistoléval és Bardolféval, s ezzel igazán mindent elmondtam. Persze rajtuk kívül még láthatók/hallhatók akkori nagy ígéretek és egy igazán tragikus hős meglehetősen unalmas szalonrendezésbe csomagolva.

A három zürichi felújítás közül (L\'Orfeo, Il ritorno, Poppea) ez aratta a legnagyobb közönségsikert. Ez annak is köszönhető, hogy dallamvilága már sokkal jobban közelít ahhoz a stílushoz, amit a mai fül értékelni képes. 1977 januárjában mutatták be Zürichben, az előadáson alapuló operafilmet 1979 januárjában rögzítették.

Norma megformálói az utóbbi fél évszázadban nemigen tudták magukat függetleníteni Maria Callas 50-es évekbeli nagyszabású alakításaitól. Az a Norma még diadalmasan csengő hanggal vezeti népét, s jövendöli annak felemelkedését. Gruberova és a rendező, Jürgen Rose alapjaiban szakít ezzel a felfogással.

Egyetlen aprócska bajom a gondoskodó, minden esetlegességet kizáró tervezés. Valami rendetlenséget, kitüremkedést, izgalmat várnék, amiért legközelebb is megveszem a lemezüket. Szeretném, ha a házaspár, a zongora, a bájos hangulat mellett Debussy, Brahms, Pleyel, Dohnányi is megjelenne a koncertteremben.

Ez a dokumentumfilm - én legalábbis úgy érzem - nem tanít, nem okosít, és természetesen végképp nem okoskodik. Rengeteg fontos információ hangzik el, sok mindennek világosabb a háttere, de a közlés elsősorban mégsem intellektuális. Az érzelmi hatás elementáris! A rég látott baráttal való találkozás, a hazatérés öröme.

Nem kérdés, hogy ebben az előadásban a két főszereplőn túl is minden együtt van, ami a jó vígoperához kell: a maga nemében ötletes rendezés, tetszetős díszletezés és jelmez; és persze a briliáns szereposztás, mely Netrebkón és Villazónon kívül még Leo Nuccit és Ildebrando D\'Arcangelót is felvonultatja.

Zürichben a Poppea 1977. januári bemutatója után novemberben vitték színre az Ulissét, utolsóként a Monteverdi-sorozatban. Talán pont azért, mert ez a legkevesebbre értékelt a három fennmaradt opera közül. De ennek nem a zenéje miatt kell így lennie, a történet maga az, amely nem akar igazán drámaian folyni.

DVD-k sora bizonyítja, hogy mit is szeret a Met közönsége: pazar kosztümöket és díszleteket, konzervatív ízlésvilágú rendezőket, James Levine-t és eszményien szóló zenekarát, mindenek felett pedig énekes-sztárokat nagy számban. Jean-Pierre Ponnelle Rossini-rendezése kicsit megkavarja a fenti képletet.