Opera, címszereplő nélkül (Manon / Gardiner )

Puccini: Manon Lescaut
Adina Nitescu, Patrick Denniston, Roberto de Candia, Paolo Montarsolo
London Philharmonic Orchestra
The Glyndenbourne Chorus
Rendezte: Graham Vick
Vez.: John Eliot Gardiner

Warner DVD 50-51442-0489-2-6

Sir John Eliot Gardiner - bár leginkább régizenészként él a köztudatban, és neve hallatán először valószínűleg monumentális Bach kantáta sorozata jut eszünkbe - egyáltalán nem korlátozza tevékenységét a historikus előadásokra. Nagyszerűen vezényel klasszikus és romantikus muzsikát is, legyen az Beethoven valamely szimfóniája, vagy akár Gluck, vagy éppen Puccini operája.

Gardiner és Richard Vick 1997-es, Glyndebourne-i Manon Lescout felvétele már első látásra is meglehetősen sok, azóta is eldöntetlen kérdést vetett fel bennem. Egy dologban azonban az első percek után is biztos voltam: a címszereplő nagyon rossz választás.

Adina Nitescu alakítása ugyanis több mint bosszantó. A hölgy már pusztán külsejénél fogva sem alkalmas erre a szerepre. Alacsony, kövérkés alkata, esetlen mozgása, kissé kifejezéstelen arca semmi esetre sem kelti a lenyűgöző, érzéki nő benyomását. Amint első alkalommal megjelenik a színpadon, s esetlen túlsúlyos óvodásként ügyetlenkedik, mérhetetlen csalódást kelt. Később ugyan javul kissé a helyzet, tulajdonképpen az idő múlásával egyre kevésbé rémes, de igazán meggyőzni egy pillanatig sem tud, Manon összetett személyiségét egyáltalán nem képes érzékeltetni. Egyébként leginkább a kívülállása miatt kellemetlen. A történések szinte érintetlenül hagyják őt, sem a szomorúságnak, sem a boldogságnak, sem semmiféle szenvedélynek különösebb jelét nem adja, hacsak nem tekintjük a szenvedély megnyilvánulásainak azokat az elképesztően mesterkélt mozdulatokat, arckifejezéseket, melyekkel teljességgel hiteltelenné, élvezhetetlenné teszi játékát. Egyetlen és tagadhatatlanul nagy előnye a szép hangja, amivel valóban kitűnően bánik. Egyszóval a hölgyet leginkább csak hallgatni kellene. Csak hát így elég nehéz egy operafilmet élvezni.

Des Grieux szerepében Patrick Denniston már sokkal hitelesebb, bár érzésem szerint gátolja őt Nitescu passzivitása. Nagyon nehéz lehet szenvedélyes szerelmes férfit alakítani igazán inspiráló partnernő hiányában. Denniston mégis képes megindító pillanatokra, igazi mély fájdalomra, teljes elkeseredésre, elsöprő szerelemre. Alakításában des Grieux többnyire kissé félszeg és visszafogott ugyan, de valahogyan mégis nagyon vonzó, s időnként elborítja a szenvedély, s ezekben a pillanatokban rendkívül szuggesztív. Szép tónusú hangja is megfelelő a szerepre, bár érzésem szerint kissé szorítottan énekel, s egy-egy viharosabb zenekari részben bizony elvész a hangja a „zajban”, de nagyon kifejezően, mély átéléssel formálja szerepét, s színészi játék terén messze meghaladja partnernőjét. Érdekes megfigyelni, Denniston puszta megjelenése, arcának kifejezése, tekintete is mekkora változáson megy keresztül az események hatására. Az első felvonásbéli kedvesen naiv, gondtalan, sőt kissé nagyképű fiatalember fokozatosan változik át szenvedélyes, komoly, érett férfiúvá.

Roberto de Candia nagyszerűen játssza Lescaut szerepét, aki meglehetősen összetett, mondhatni következetlen figurának tűnik. Az alapvetően elég faragatlan, öntelt, kissé pökhendi, de igen eszes katona egyrészt húga bősz védelmezője, másrészt fő romlásba döntője is, hiszen ha jól meggondoljuk, Manon életének fordulópontjai szoros összefüggésbe hozhatók vele. Nehéz eldönteni, szereti, vagy inkább - ha tudat alatt is - gyűlöli kishúgát. Vonzódása pusztán testvéri, vagy esetleg férfiként sem hagyja hidegen Manon varázslatos nőiessége. Hamar felismeri a lány feltűnő szépségét, s eme adottságot ügyesen igyekszik mindkettőjük számára hasznossá, úgymond kifizetődővé tenni. Ő az, aki „megmenti” Manont a des Grieux melletti szegénységtől s - nyílván nem teljesen önzetlenül - a gazdag ám igencsak öreg és visszataszító Geronte karjaiba lökdösi. (Persze tény, hogy ez ellen Manon sem tiltakozik túlságosan, hiszen a hölgy jelleme sem mondható éppen tökéletesnek.) Aztán az is ő, aki a második felvonás egy pillanatában a vágyakozó férfi érzéki mozdulatával simítja végig húga keblét, majd ő az is, aki des Grieux-t – csupa jó szándékkal persze - ismét Manonhoz irányítva biztosítja a szerelmesek életének totális romba dőlését.

A történet negyedik kulcsfigurájának, a gazdag és vén Geronte-nak alakítását kitűnő ötlet volt Paolo Montarsolora bízni. A felvétel idején már hetvennégy éves művész nagyszerűen adja a kéjenc, kapzsi, erőszakos öregurat, aki szerelemre már ugyan csak elméletben képes, de azért a bosszúállás még nagyon jól megy neki. Egyetlen apró hibája a kissé lebegő hangja, de tulajdonképpen ezt a szerep még el is bírja.

A zenekar kitűnő, gyakorlatilag hibátlanul, nagyon pontosan, de egyáltalán nem szenvtelenül játszanak. A tempók nagyon jók, Gardiner már az első taktusokkal megadja a történet kellő izgalmát, lendületét, s továbbra is nagyszerűen segíti a cselekmény folyamatát. Az Intermezzo például egészen lenyűgöző. Az elején az intim kamarazenélés éppúgy nagyszerű, mint a szenvedélyes, szélesen hömpölygő folytatás. Úgy érzem zeneileg nem sok kifogásolni valót találhatunk az előadásban.

A rendezés megítélése már jóval nehezebb dió. Az opera elején mesterkélten szaladgáló, kissé idétlenül poénkodó „nép”, a harmadik felvonásban felvonultatott, szerepüket meglehetősen túljátszó, szerencsétlenkedő szajhák, vagy a negyedik felvonás kisebb-nagyobb kövekkel jelzett sivatagában ügyetlenül álldogáló szerelmesek meglehetősen idegesítően hatnak. Végig sokszor tapasztalható, hogy a szereplők visszafogottan, esetlenül mozognak, vagy mesterkélt, mindenféle önálló, spontán megnyilatkozásra alkalmatlan pózokban álldogálnak. Ugyanakkor például a második felvonásban előfordulnak érdekesebb ötletek, finom célzások, mint a már említett gesztus Lescaut-tól, vagy ahogyan a Manont csodáló, kifejezetten gusztustalan, nyáladzó öregurak fontoskodnak a lány körül, ezzel is megerősítve az egész helyzet megalázó, végtelenül visszataszító jellegét. (Itt jegyezném meg, a Geronte által komponált ajándék Madrigál előadása gyönyörű.) Az az érzésem, a rendező elkezdett valamit, de nem vitte végig igazán. Mintha megpróbálta volna tovább gondolni a szereplők személyiségét, éreztetni a közöttük lévő bonyolultabb viszonyokat is, de a végeredmény nem lett igazán egyértelmű. Lehet, hogy ő maga sem jutott dűlőre a saját gondolatait illetően…

A díszlettervező, Richard Hudson, sárga falak ide-ode tologatásával oldotta meg a színpadkép változásait, igazából díszlet, néhány széken és asztalon kívül nincs is. A talaj a színpad hátulja felé enyhén emelkedik. Ettől a szereplők időnként elég fura, bicegős testtartásban járnak-kelnek. A párizsi lakás pl. üres, sárgafalú, háromszögletű szoba, a már említett hatalmas ággyal (ami érdekes módon vízszintesen áll, a különböző hosszúságú lábaknak köszönhetően, persze nem mondom, hogy muszáj ebből azt a tanulságot levonni, hogy az egyetlen biztos pont a történetben az ágy, illetve ami abban zajlik), s az ágy felett monumentális, ferde tükörrel. Valahogy mindig minden olyan ferde ebben az operában. A szűkülő, háromszög alakú helyiség érzésem szerint kifejezetten nyomasztó, Manon visszás helyzetéhez méltón kissé aranykalitkás hatást kelt. Aztán a harmadik felvonásban a börtön épülete hirtelen egy világítási váltással hajótestté változik, de egyéb kellék itt sincsen a színpadon. Az utolsó felvonás nem túl eredeti szikláiról pedig már megemlékeztem. A ruhák korhű kosztümök, pompázatosak, néha agyondíszítettek, a táncmester esetében például már-már a nevetségesség határát súrolják - egy elég nevetséges helyzetben persze.

Mindent egybevetve, azt gondolom, nagyon is érdemes megnézni ezt a filmet, mert bár nem teljesen hibátlan s bőven találni benne kérdéses pontokat, általában véve mégis érdekes, és helyenként igen gondolatébresztő. Hangzás tekintetében pedig kifejezetten magas színvonalú.