Monteverdi megkoronázása (Poppea / Harnoncourt)

MONTEVERDI:
L\'incoronazione di Poppea

Rachel Yakar - Poppea
Eric Tappy - Nerone
Trudeliese Schmidt - Ottavia
Paul Esswood - Ottone
Matti Salminen - Seneca

Das Monteverdi-Ensemble Des Opernhauses Zürich
Nikolaus Harnoncourt

Staged, directed and designed by Jean-Pierre Ponnelle

Universal / Deutsche Grammophon
44007 34174

Monteverdi Poppeájának leghíresebb száma a záróduett. Még autentikus hangszeres zenekar lemezére is felkerült, két hegedűn, mint önálló slágerdarab. Pedig az utóbbi évtizedek kutatásai biztossá tették, hogy ez a duett - és még néhány szám az operában - nem Monteverdi kezétől származik. Nem szerepel az 1656-ban kiadott szövegkönyvben, és az 1642-es első előadás után kiadott Scenarióban sem. Ott van viszont - Busenello kiadott librettói közözött - Ferrari Il pastor regiójának utolsó jelenetében.

Tudni kel azt is, hogy az operának két olyan partitúrája maradt fenn (az egyik Velencében, a másik Nápolyban), amelyek a szerző halála után készültek. Stíluskritikai elemzésekkel, kézírás-összehasonlításokkal megállapítható, hogy az operaszerzők fiatalabb nemzedékének tagjai működhettek közre akár már az első, 1643 farsangján sorra került velencei előadás zenéjének megírásában - ezt az idős, hetvenhat éves mester alkotóerejének hanyatlásával is magyarázzák-, de főleg az 1651-es nápolyi felújításhoz készült átirat munkájában.

Cavalli és felesége kézírása is felfedezhető a másolatokban, de a \"Pur ti miro\" legvalószínűbben Sacrati műve lehet. Tőle egyébként csak egyetlen opera, első műve, a La Finta pazza maradt fenn, de ebből is kiolvasható, hogy a bizonyos Nero-Poppea duett olyan zenei jegyeket mutat, amelyek leginkább őrá jellemzőek.

Mindemellett bizonyos, hogy az egész mű más kiegészítésektől is eltekintve Monteverdi alkotása, és a librettó is újdonság, amely az addig jellemző mitológiai témák helyett - az opera történetében először - történelmi eseményt dolgoz fel. Ezzel kapcsolatosan azon akadtak fenn az elemzők, hogy egy igencsak negatív alak és szeretője győzedelmeskedik a végén. Maga a téma igen erkölcstelen, nagyon érzéki oldaláról is ábrázolva van itt a szerelem, illik ezt egy pap zeneszerzőhöz? Talán ezért nincs a neve feltüntetve az egyik megjelentett szövegkönyvben sem, és ezért nem tesz Monteverdi művei között említést róla a kortárs Caberloti sem?

Mindez talán mindegy is, a lényeg, hogy a tizenhetedik századi operairodalomnak így egységében egy olyan darabjával állunk szemben, amely kitüntető figyelmünkre tarthat számot. Nem is csoda, hogy a három zürichi felújítás közül (L\'Orfeo - Il ritorno - Poppea) ez aratta a legnagyobb közönségsikert. Ez annak is köszönhető, hogy dallamvilága már sokkal jobban közelít ahhoz a stílushoz, amit a mai fül értékelni képes. 1977 januárjában mutatták be a Poppeát Zürichben, de megint csak nem egy eredeti, ottani előadás felvételét látjuk, hanem egy azon az előadáson alapuló operafilmet, amelyet 1979 januárjában, Bécsben rögzítettek, bár a hangfelvétel a zürichi operaházban készült.

Puristák (ortodox régizenészek) már akkor panaszolták, hogy miközben Harnoncourt olyan autentikusságra törekszik, amilyenre csak lehet, a színpadi megvalósítások messze vannak a barokk ideáltól. Még inkább így van ez a film esetében, hiszen Ponnelle olyan lehetőségeket is kihasznál, mint a közelképek, alsó kameraállás, valamint a szereplők mozgatása, és az egymással való szóbeli vagy testi érintkezéseik bemutatása is egészen modern, következésképp filmszerű elvek szerint történik. De talán így is kellett ezt, az autenticitásra való törekvés helyett sokkal jobban szolgálta Monteverdi operáinak ügyét egy olyan előadás, amely a drámai jelleget kidomborító, a modern közönség igényét szolgáló módon mutatta be a remekeket. Főképp azonban az igazolja itt ezt a koncepciót, hogy néhány rendezésbeli túlzást leszámítva - mivel a mű szövegében és zenéjében is jelen vannak azok a mozzanatok, amelyek ezeket a megoldásokat lehetővé teszik - koherens színpadi-filmes alkotás jöhetett létre.

A zene, mint az olasz barokk operák általában, vázlatosan lejegyezve maradt fenn, Haroncourt volt az, aki a töltőszólamok megírásának feladatát és a hangszerelést magára vállalta. A vonóskar mellett furulyák is szerepelnek, melyek főleg a szerelmi szál zenei jellemzését segítik, valamint pommerek, ezek a harcias, vagy a gúnyos, komikus jellegű jelenetekben játszanak. Tipikus túlrendezési ötlet, amikor \"belejátszanak\" a képbe.

A színpadra állítás az egész vállalkozás trilógiajellegébe illeszkedik. Ugyan az a színpadkép, a díszletépület most fényes palota, a szereplők enyhén az ókort idéző, vagy barokkos öltözékekben pompáznak. A szokásos Virtú, Fortuna, Amore felállású prológus után Ottone jeleneik meg a színen. Paul Esswood alakítja, stílusosan, természetesen. A kiváló kontratenor kiválóan is játszik, elhitetően jeleníti meg a szerelmében csalódott határozatlan barokk udvaroncot, aki nem tud a nagy feladattal, Poppea meggyilkolásával megbirkózni.

Első jelenetükben a császár bíbor háziköntösben, Poppea bő fehér ruhában, angyalként - a szerelemtől bódult Néro számára - jelenik meg, hiszen mindig készek egy kis enyelgésre a hálószobában. Poppeát figyelemre méltó énekes- és színésznőként, Rachel Yakar alakítja. Eric Tappy az összetett jellemábrázolást kívánó szerepet, egyrészt a szerelemtől bódult, de kegyetlen, uralkodói vonásokkal is bőven megáldott császárt a megfelelő hangi intonációval adja. Természetesen az egészen magas drámai szinten mozgó zenei világ az énekhang kezelése terén is jóval nagyobb szabadságot enged meg, mint azt specialista énekesek szeretik elhitetni. Szélesebb dinamikai árnyalások, vibrátósabb, expresszívebb megszólalás is elfogadható itt, tovább erősítve az előadás egységes jellegét.

Poppea dajkáját, Arnaltát a komikus hatás érdekében kontratenornak kell játszania. Alexander Oliver telitalálat itt, úrnőjének énekelt altatódalát - ha nem Monteverdi írta a záróduettet, akkor az ő utolsó legszebb dallamát - is képes megkapóan előadni. Nála jobban csak Ottavia dajkájának szerepében Maria Minetto teljesít, ő hihetetlen mély, erőteljes alt hanggal, és lenyűgöző komikai vénával bír, képes túlemelkedni azon a rendezői szereplőmozgatáson, amely sokszor csak helyzetgyakorlatok végrehajtását kéri az énekesektől; egész lényével jelen van a színpadon.

Matti Salminen szép tónusú, nagy basszusával jó választás volt a nemes, de tragikus sorsú Seneca szerepére, és Trudelise Schmidt is elhitető erejű a megcsalt, szintén tragikus sorsú feleség, Ottavia szerepében. A főszereplő természetesen - mint minden rendes barokk operában - a szerelem, és ezért győzedelmeskedik is a végén. De leginkább Monteverdi, akinek aligha lehetett volna harminc évvel ezelőtt jobb szolgálatot tenni, mint elképesztő remekműveit ilyen magukkal ragadó előadásokkal a nagyközönség elé tárni.