A szalonrendezés, a nagy ígéretek és a tragikus hős (Verdi: Falstaff)

Verdi: Falstaff
Renato Bruson, William Wildermann, Francis Egerton, John Dobson, Brenda Boozer, Katia Ricciarelli, Barbara Hendricks, Lucia Valentini-Terrani, Leo Nucci, Dalmacio Gonzalez
Chorus & Orchestra of the Royal Opera House
cond.: Carlo Maria Giulini
dir.: Brian Large
Warner DVD 50-51442-0494-2-8

Annak idején a szerkesztőségben igazán lovagias harc zajlott, ki írhassa meg a Covent Garden első pillantásra legendává nemesült előadását, Szilgyo Kolléga vagy én. A csetepatéban a lovagiasságot Ő képviselte (gálánsan lemondva a javamra). Én inkább csak harcoltam fogcsikorgatva, ennek iszom most a levét, sűrű fogadkozások között, ugyanis a közkeletű véleménnyel szemben: a puding igenis agresszíven visszalőtt.

Nincs mit szépíteni, két igazán tökéletes alakítással lehet találkozni ezen a Warner által most piacra dobott 1982-es produkción: Pistoléval és Bardolféval, s ezzel igazán mindent elmondtam. Persze rajtuk kívül még láthatók/hallhatók akkori nagy ígéretek és egy igazán tragikus hős meglehetősen unalmas szalonrendezésbe csomagolva.

Kezdjük az utóbbival. Ha azt mondja valaki, hogy nézzünk meg egy 1960-as westernfilmet vagy egy 80-as krimit Hollywoodból, akkor a Tisztelt Olvasó a részletek ismerete nélkül is többé-kevésbé tudhatja, mire számíthat. Nos, ha ugyanez a valaki azt mondja, hogy nézzünk meg egy produkciót 1982-ből a MET-ben, a Scalaban, vagy a Covent Gardenben, a helyzet ugyanaz. Költséges, ámde unalmas rendezés, mutatós csicsa, impozáns látványelemek minden különösebb mondanivaló nélkül. Pedig az idős Verdi igazán filozofikus remeke ennél sokkal-sokkal többet érdemel(ne).

Ronald Eyre rendezése a sima színreállításon kívül semmiért nem vállal felelősséget. Jól elnézegethetjük a remekbeszabott kocsmabelsőt, Fordék pompás főúri nappaliját, a windsori park illúziókeltő hatalmas fáját (na jó, a szárazjéggel előidézett mesterséges köd azóta kissé elcsépelt lett). Gyönyörködhetünk a közreműködő urak és asszonyságok igazán parádés öltözékeiben is, de egy jobb képeskönyv szintjénél alig emelkedünk följebb. A színészvezetés is jobbára arra korlátozódik, hogy ki hol jön be és hol megy ki. A főhősök egymáshoz való viszonyában a direkt dolgokon kívül nemigen derül ki semmi új. Van pl. egy nagyszerű (néma) kocsmáros, afféle Gólem-alkat, de a rendezés ezt sem használja ki.

Az alakítások így meglehetősen eltérőek minőségűek és személyre szabottak. Ha már említettem őket, akkor elsőnek nézzük a Pistolt alakító William Wildermann és a Bardolfot megszemélyesítő Francis Egerton remekbeszabott produkcióját. Mindkettejüknél figura és hang remek ötvözetével találkozhatunk. Egyszerre lepusztultak és urak, önérzetesek és szolgák. Rajtuk kívül tulajdonképpen minden rendben van még a Mrs. Meg Page-t éneklő Brenda Boozernél és a dr. Caius alakítójánál, John Dobsonnál is. Négyük közös jellemzője, hogy nem ismerjük őket. Ők nyilván a Covent Garden \"háziművészei\", akik maximális erőfeszítéssel és koncentrációval, ízlésesen és muzikálisan oldják feladatukat. De sajnos a sor itt véget ért.

A további főszerepekben számos nagynevű művésszel, állítólagos világsztárral találkozhatunk. A többségük 1982-ben a \"nagy ígéret\" kategóriába tartozott. Dalmacio Gonzalez Fentonként például korrektül elénekli a szólamot, de semmi több, s néhány évvel később nyomtalanul tűnt el abban a bizonyos süllyesztőben, nyilván nem véletlenül. Barbara Hendricks (Nanetta) némivel hosszabb pályát futott ugyan be, de a hangjában \"rejlő\" kicsinyke, de igen zavaró vibrátóval ezúttal sem sikerült megbarátkozni, s játéka is nagyon mesterkélt. 1982-ben azt hittük még, hogy Katia Ricciarelli egy fantasztikus pálya előtt áll, s a jövő nagy drámai szopránja lesz, idővel kiderült, hogy ez a kicsit sápadt, egysíkú és elég szimplán megformált figura maga volt a csúcs, amit később már megközelíteni sem sikerült. Viszont jól mandolinozik, sajna Verdi csak néhány ütemet szánt erre, énekelnie viszont annál többet kell.

Lucia Valentini-Terrani színtelen-szagtalan-hangtalan Mrs. Quickly-je valószínűleg már akkor sem tartozott a nagyszabású alakítások közé. (Ugye, a Momus-olvasók azért még emlékeznek az utóbbi fél évszázad legjobb hazai Quickly-je, Jablonkay Éva pompás mélységeire és remek humorára?) S Leo Nucci, az örökös Ford (volt egyszer Falstaff is, de szerencsére nem találkoztam vele), akinek ezúttal sem sikerült a pitiáner, fahangú és fafejű férjnél többet kihoznia ebből az igazán parádés szerepből.

Ebből a társaságból kimagaslik egy tragikus hős, Falstaff alakítója, Renato Bruson. Nemcsak azért tragikus, mert ilyen közegben kell Sir John bőrébe bújnia. Bruson 85 cd-jét/dvd-jét számoltam össze a világhálón, de jelen felvételen túl mindössze kettő vígoperával találkoztam (a Don Pasquale címszerepe és Wolf-Ferrari operája, a Susanne titka). Nem ok nélkül, nem egy buffo alkat. Bruson Falstaffja idegenül mozog a világban, tétován meresztgeti a szemét, adja a Don Giovannit, megpróbál elegáns és hódító lenni, ami épp ettől a komolyságtól válik idétlenné és komolytalanná. Zenei frazírozása pontos és nagyformátumú, egy igazán jó rendező erre az alakításra felépíthetné álmai Falstaffját. Mindenesetre a Covent Gardenban látványosan elmentek a ziccer mellett. Nagy kár!

Azt gondolhatnánk, hogy a zenei megvalósítás bizonyára sikeresebb volt, lévén annak letéteményese a nagynevű Carlo Maria Giulini volt. Nos, a Maestro 68 esztendősen már nem akarta megváltani a világot (sajnos). Tisztességgel egybentartja Európa egyik legjobb operazenekarát, mértéktartó tempókkal segíti a főszereplőket az akadályok vételében, s segít a rendező egyenszürke színpadi megvalósításához idomulni.

Ha nem muszáj, ne költsenek, de ha megvették már, szemérmetlenül ajándékozzák tovább valamelyik távolabbi ismerősüknek!