A Norma, ahogyan nem szoktuk meg

BELLINI: Norma

Edita Gruberova, Sonia Ganassi, Zoran Todorovich, Roberto Scandiuzzi, Cynthia Jansen, Markus Herzog
Der Chor Der Bayerischen Staatsoper
Das Bayerische Staatsorchester
Friedrich Haider

Staged by Jürgen Rose
Directed by Brian Large

Universal / Deutsche Grammophon
44007 34219

Vajon mit tud kezdeni egy énekesnő pályája negyedik évtizedének második felében egy olyan gyilkos szólammal, mint a Norma címszerepe? Ezzel a kérdéssel vettem a kezembe a Bellini-opera 2006 elején rögzített felvételét, a címszerepben Edita Gruberovával. Nem az érdekelt, hogy a hatodik x-hez közeledő művésznő hangja intakt-e, mert arról a nem sokkal korábban lezajlott budapesti vendégszereplésén (Donizetti: Roberto Devereux) maradéktalanul meggyőződhettem.

Igen ám, de míg Elisabetta szólamát Gruberova akkor már évtizedek óta birtokolta (azaz a szerep jó alaposan beült a torkába), addig Normát ezen előadásban mutatta meg első alkalommal a közönségnek. Nem véletlen fogalmazás a \"mutatta meg a közönségnek\" - a felvétel megtekintését követően erős a gyanúm, hogy Gruberova már hosszú évek óta készülhetett erre a produkcióra. Az eredmény mindenképpen ezt jelzi.

Az egykori bravúrkoloratúra a pályája során ugyanis fokozatosan vette birtokba a szimpla technikai profizmusnál többet igénylő szerepeket. Alakításaiban - a zenei perfekció változatlan minősége mellett - egyre inkább a kifejezés lett a fontos. E folyamat legújabb állomása tehát a Norma. A helyszín a müncheni Staatsoper, Gruberova jelenlegi anyaszínháza.

Aki rendszeresen figyeli a müncheni produkciókat, annak nem okoz nagy meglepetést a rendezés. Jürgen Rose rendező (s egyben díszlet- és jelmeztervező is) érdekesen közelítette korunkhoz az ókori cselekményt. A stilizált díszletek, kellékek és jelmezek közül az elnyomott gallok a hagyomány, míg az elnyomó rómaiak (azaz Pollione prokonzul és Flavio) a modern világ képviselői. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy míg az elnyomottak dárdáikat fogják rá elnyomóikra, azok kalasnyikovval mászkálnak.

Kicsit az az érzése a nézőnek, hogy egyfajta új gyarmatosítást lát, amikor a modern eszközökkel rendelkező, kisebbségben lévő fehérek leigázzák, és erkölcsileg megalázzák a bennszülötteket. A rendező át- és átszövi a cselekményt ilyen ötletekkel. Pl. Flavio Pollione áriája alatt cigarettát sodor magának, rá is gyújt, s az ottfelejtett öngyújtóról tudja meg később Norma, hogy szerelme ott járt. Az öngyújtó ezzel még nem fejezi be pályafutását, előkerül az I. felvonás Norma-Adalgisa duettjében is. Bár magam kissé húzódozom a bel canto alkotások ilyetén feldolgozásától, azt el kell ismerni, hogy egy ilyen, konzekvens előadásban van ráció.

Gruberova vagy egyetértett ezzel a felfogással, vagy rendkívül fegyelmezett művész, ugyanis maradéktalanul megvalósítja Rose elképzeléseit. Hangi és színészi alakítása a legmagasabb régiókba emeli a darabot.

Norma megformálói az utóbbi fél évszázadban nemigen tudták magukat függetleníteni Maria Callas 50-es évekbeli nagyszabású alakításaitól. Ez még olyan nagyságoknál is könnyedén tetten érhető volt, mint Joan Sutherland, vagy Montserrat Caballé. E felfogás alapvetően abból indult ki, hogy Norma egyfajta makulátlan hősnő, akinek elsősorban asszonyi büszkeségén esik csorba Pollione hűtlenségével. Ez a Norma a Casta Dívában még diadalmasan csengő hanggal vezeti népét, s jövendöli annak felemelkedését.

Gruberova és Rose viszont alapjaiban szakít ezzel a felfogással. Itt Norma szorong és bujdosik. Fél, hogy már nem tudja különböző hókuszpókuszokkal visszatartani a lázadástól népét (és köztük apját), s nemcsak titkos kedvese (azaz gyermekeinek apja) bukik el, de ő maga is. Ebbe a szorongó szerelembe rondít bele a maga durva módján Pollione, aki gátlástalanul egy fiatalabb papnőre veti ki hálóját. Ez a Norma nem akkor bukik el, amikor a második felvonás végén \"beismerő vallomást tesz\", hanem már bukottan érkezik a darabba. A bukást ugyanis számára nem az jelenti, hogy megtudják, bűnös kapcsolatban él, hanem az, hogy elárulta hazáját. És ez alapvetően más minőség.

Edita Gruberova persze hiánytalanul kiszolgálja a bel canto rajongóinak szépérzékét is. A hang minden regiszterben kiegyenlítetten szól, de mindez csak másodlagos szerepet játszik, mert a legfontosabb a kifejezés, a dráma.
Ha marad fenn valami az elmúlt évtized operaelőadásai közül, akkor ez az alakítás biztosan.

Partnerei hozzá hasonlóan szolgálják a produkciót. Adalgisa szerepében Sonia Ganassi hitelesen alakítja a naiv kislányt, aki összeroppan Pollione árulását látván. Ganassi minden frázisa magában hordozza a bel canto alapeszményeit, finom és pontos lírát sugároz. Kettejük duettjei (\"Oh! rimembranza!\" és \"Mira, o Norma\") az előadás legmeghittebb jelenetei.

Zoran Todorovich Pollione-alakítása budapesti fellépései után némiképp csalódást jelentett. Egy biztos pontja azért van: Corelli óta bizonyára a leghatásosabb megjelenésű tenorista. Todorovich Mario del Monaco és Mario Filippeschi énekes-típusát testesíti meg, éppúgy a nyers erőszak hangján szól, mint ők, de nála sajnos hiányzik a szenvedélynek az a hőfoka, amit amazoknál megszokhattunk. Javára írandó viszont, hogy így talán hitelesebb lett a \"bunkó gyarmatosító\" nem igazán megnyerő szerepében.

Oroveso főpap másnál kissé statikus szólamát jól felrázta Robert Scandiuzzi izgága és forradalmár lelkületű alakítása. A kitűnő basszista nemcsak a gyönyörű hangon abszolvált darab eleji cavatinával, hanem az összetett figura szokatlan megjelenítésével is nagy segítséget tett a megszokottól eltérő rendezés befogadásáért.

De mindez kevés lett volna egy remek előadáshoz, ha zeneileg nem kapjuk azt a perfekciót, amit Friedrich Haider pálcája nyomán a Bayerische Staatsoper Ének- és Zenekara (karigazgató: Andrés Máspero) megvalósított. A sikerből a szokásosnál is nagyobb rész jár nekik.