Kis kirándulás - nagy koncert (München, a Bajor Rádió Zenekara)

Már a program is sokat ígért: Lisa Batiashvili szólója Sosztakovics 1. hegedűversenyében, az általam élőben eddig mindössze egyszer látott, de akkor csodálattal hallgatott Esa-Pekka Salonen vezénylése, s Ligeti György Requiemje, mind-mind rendkívüli élménnyel kecsegtetett.

Kaptam privát vonalon már eddig is hideget-meleget, akkor tehát le is írom: Vittorio Grigolo talán Domingo-utód lehet. A Tubuson, vagy a tenorista saját honlapján hallgatható zenei részletek nem tükrözik a voce mai állapotát - erősebb, izmosabb (noha persze még mindig karcsúbb, mint Domingóé), nem véletlenül kacérkodik Pollionéval.

Domingo műtétje és lábadozása miatt nem tudta vállalni az előadást, helyette Željko Lučiċ énekelt – őt pont ebben a Verdi-szerepben „fedeztem fel” a magam számára vagy két éve Frankfurtban. Számomra ma ő a vezető Verdi-bariton, na jó, tegnap beszélgettem egy barátommal, talán Hvorostovsky mellett.

A III. felvonástól Álvarez helyett egy talán nem túl szép színű hangú, de hihetetlenül figyelemreméltó fiatalember énekelte Chénier szólamát. Bizonyos Jorge de León. Ahol fachkollégái kezdenek megpusztulni, ő ott ugrik be lubickolni.

Schubert Befejezetlenjével indult a délután. A szokásosnál kissé gyorsabb I. tétel, lírai második. Semmi újraértelmezés, egyénieskedés, egyszerűen egy szép előadás. A zárószám pedig Beethoven Ötödik szimfóniája volt. Itt is érződött, Levine teljesen "markában tartja" zenekarát, egy makulátlanul játszó, noha egyéni hangzással nem rendelkező együttest - de azért viszcerális hatású volt a III. tételben a tizenkét (!) nagybőgő uniszónója.

José Curáról tudtam, hogy képes egyik előadáson bűn rosszul énekelni, majd a következőn jelentős teljesítményt nyújtani. Azt viszont nem tudtam, hogy egy előadáson belül is képes ilyen szélsőségekre.

Idősebb úr ült mellettem, jegyét elejtette, nem vette észre. Felvettem, átadtam neki, megköszönte. Aztán a szünetben a sajtóponton találkoztunk, elkezdtünk beszélgetni. Mesélt a Met 1961-es Turandotjáról. Tudtam-e, kérdezte, hogy a kettősben Corelli a színpad elején állt, Nilsson leghátul, és mégis túlszárnyalta hangerőben kollégáját?

Pár éve bejelentette, hogy Boccanegraként búcsúzik a színpadtól. Megcsinálta, és immáron szó sincs búcsúról. Most Tamerlanót énekel Los Angelesben, jön Ulysses, meg egy világpremier. Sokszor elgondolkodom: mi viszi még mindig előre ezt az ember, mi az a drive, ami - hivatalosan hatvankilenc, sokak szerint hetvenvalahány évesen - újabb és újabb feladatok abszolválására hajtja?

A léhaság útja Londonban

A Covent Gardenben futó darab rendezése keretbe illesztette a sztorit. Ez a keret a realitás volt, míg a darab jelentős részét kitevő "lezüllés" amolyan filmes forgatás hátterébe lett beillesztve. Az előadás zenei és színpadi megvalósítása a hely igényességéhez és híréhez méltó volt.

Akadnak furaságok. Andrei Serban felfogásában Anyegin kezdetben saját nemi identitásával sincs tisztában, legalábbis erre utalhat, hogy egy szál virággal simogatja Lenszkij hátsóját. És itt szó sincs párbajról – Anyegin lepuffantja barátját, aki pisztolyát sem emeli fel.