Kis kirándulás - nagy koncert (München, a Bajor Rádió Zenekara)

2010. május 7.
München
Philharmonie im Gasteig

Chor des Bayerischen Rundfunks
Symphonieorchester des Bayerischen Rundfunks
Lisa Batiashvili (hegedű), Barbara Hannigan (szoprán), Malena Erman (mezzoszoprán)
Vez.: Esa-Pekka Salonen

BEETHOVEN: II. Leonóra-nyitány
SOSZTAKOVICS: 1. hegedűverseny
LIGETI: Requiem

Elég sokszor mentem már hangversenyre a világ különféle pontjain, de ezekre a koncertekre vagy hivatalos útjaim szabad estéin jutottam el, vagy - néhány alkalommal - a nyári szabadságunkat kötöttük össze egy-egy fesztivál többnapos rendezvénysorozatával. Most először fordult elő, hogy kifejezetten egyetlen koncert kedvéért látogattunk el egy külföldi városba, s a lényegében egy-egy teljes napot lefoglaló oda- és visszautat leszámítva mindössze a koncert előtti délelőttöt és délutánt hagytuk a város megtekintésére.

A program sokat ígért: kedvenc hegedűművésznőm szólója (amikor a jegyeket lefoglaltuk, még Alban Berg concertója szerepelt a műsortervben, nem tudom, mi okozta a hangverseny előtt úgy két héttel bejelentett változást), az általam élőben eddig mindössze egyszer látott, de akkor csodálattal hallgatott finn karmester, s a - legyünk kicsit elfogultak - világhírű magyar szerző egyik legizgalmasabb darabja, mind-mind rendkívüli élménnyel kecsegtetett.

A koncertteremnek is helyet adó müncheni Gasteig kulturális központ hatalmas vöröstégla-üveg épületére még azt lehet mondani, hogy, ha nem is a modern építészet remeke, de elfogadható kinézetű épületmonstrum. A belső tér (folyosók, előterek, elképzelhetetlen mennyiségű lépcsősor) nyersbeton falaival, meglehetősen kopott, vörös alapon zöld mintázatú szőnyegeivel viszont már legfeljebb egy kisvárosi kultúrház, vagy sportcsarnok igényeit elégíthetné ki.

Maga a több mint 2300 személyes nagyterem (Philharmonie) már megragadóan szép. A bizonyos benzinkutak jelvényéből jól ismert kagylóra emlékeztető, sokszögletű, ívelt, világos fa borítású terem a sötétvörös kárpitozású székekkel igazán impozáns látványt nyújt. A terem akusztikája is kifogástalan. Úgy középmagasságban, de a nézőtér szélén ültünk, s a leghalkabb hangok is tisztán hallatszottak. A műsorkezdő nyitánynál még úgy tűnt, hogy az igazi fortissimók kissé fedettek, a rezek hangja nem elég átütő, de a későbbiekben már nem volt ilyen hiányérzetünk, tehát a viszonylagos fojtottság valószínűleg nem a terem, hanem az előadói megközelítés számlájára írandó.

Beethoven II. Leonóra-nyitányával kezdődött az előadás. Esa-Pekka Salonen már ekkor megmutatta kiemelkedő feszültségteremtő képességét, a szokásosnál is visszafogottabb indításokat követő fokozásokkal építkezik, hatalmas kontrasztokat teremtve.

Sosztakovics alapvetően tragikus hangulatú 1. hegedűversenyének nehéz szólóját Lisa Batiashvili játszotta. Szépen építette fel az első tétel (Nocturne) szinte beszélő témáit, nagyon hatásos volt a Scherzo. A harmadik tételben (Passacaglia), a kadenciát megelőző - pizzicato kíséretes - ütemek alatt már szinte érezni lehetett, hogy nagy pillanatok közelegnek, s valóban, a tételt lezáró, illetve a negyedik tételbe átvezető csodálatosan izgalmas kadencia alatt "megállt a levegő a teremben". Felejthetetlen percek voltak! A negyedik tétel (Burlesque) is hibátlanul szólalt meg, ha nem is azzal a démoni erővel, amit David Ojsztrah előadásában csodálhatunk, de azt hiszem, dőreség lenne egy mindössze 30 éves hölgytől mindazt elvárni, amit Ojsztrah fénykorában tudott.

A versenyművet követő hatalmas ovációt Batiashvili és a zenekar vonósai Sosztakovics Második keringőjének (Waltz No.2) előadásával köszönték meg. Ez a nagyon különös hangulatú - eredetileg jazz-együttesre írt - darab számtalan átiratban vált ismertté (többek közt Kubrick Tágra zárt szemek című filmjéből), hegedűszólós változatát André Rieu "keringőkirály" számos előadásában hallgathatják meg az érdeklődők a YouTube-on. De gyorsan megnyugtatok mindenkit: Batiashvili és Salonen előadásában nem így szólt...

Ez a ráadás egyben sajátos átkötést is adott a szünet utáni programhoz, hiszen Ligeti György Reqiuemjének részletei egy másik Kubrick-filmben, a 2001. Űrodüsszeia címűben szerepelnek.

A 1963-65-ben komponált Requiem 1997-es változatát hallhattuk. Ligetit már egészen fiatalon megragadta az igen nagy valószínűséggel Celano Tamás által írt Dies Irae szekvencia sodró lendületű végítélet-látomása, s éveken át tervezte megzenésítését. A "látomás" szó használata azért is helyénvaló, mert Ligetinek a végső impulzust képzőművészeti alkotások adták: idősebb Brueghel, Bosch és Dürer apokaliptikus képei, és mindenekelőtt Hans Memling gdański oltárképe.

Ligeti elkészült Requiemje csak a katolikus gyászmise első három részét (Introitus, Kyrie és Dies Irae) tartalmazza, az utóbbit két tételre bontva - Ligeti elnevezésével: De die judicii sequentia és Lacrimosa. A mű hatalmas apparátust igényel, két szólista, a szerző előírása szerint legalább 100 tagú kórus, és szimfonikus zenekar kell előadásához.

Először hallottam élőben a művet, hatása döbbenetes, leírhatatlan. Nagyon sok zenemű befogadásához indifferens az alkotó világnézetének ismerete, a zene önmagában hat, vagy hatástalan. Azt hiszem, Ligeti Requiemje esetében nem ez a helyzet. Teljesen egyértelmű, hogy ez a zene egy nem-katolikus, sőt nem-hívő zeneszerző gyászzenéje, a haláltól való félelem Requiemje. Nincs túlvilágba vetett hit, nincs a feltámadás reménye. Ami van: az elmúlás iszonyata. Ez a gyászmise vigasztalan, mindvégig sötét, borzongatóan fekete.

Hihetetlenül halk, mélységesen mély kórushangokkal indul az Introitus. Minden sötét, csak a "Requiem aeternam" szavak másodszori elhangzásakor lép be a kórus női szekciója, de - a "lux perpetua luceat eis" szöveggel ellentétben - igazi fényt ők sem hoznak. A Kyrie tételben már nagyobb magasságokba tör az ének, a hangerő is többször fortissimóig erősödik. Az öt szólam (szoprán, mezzoszoprán, alt, tenor, basszus) mindegyike négy részre oszlik, tehát összességében húszszólamúvá válik az ének. Valami szavakkal leírhatatlan hullámzású, elképesztően megrázó gyászzenét hallunk. A harmadik, leghosszabb tétel a Dies Irae szekvencia. Zenéjéről hadd idézzem magát Ligetit: "The character of this movement is hysterical, hyperdramatic and unrestrained". Igen. Hisztérikus, de nem öncélúan az; szélsőségesen drámai, de szigorúan szerkesztett; féktelen, de nem kontrollálatlan. Szinte felfoghatatlan, hogyan sikerült Ligetinek a pillanatonként változó, az élesen eltérő hanghatásokat egységes szerkezetbe rendeznie. Mert minden pillanatban érezzük, hogy ugyanazt a tételt hallgatjuk. Ugyanazt a fekete márvány sírtömböt járjuk körül, csak néha a nagy, nyugodt, sötét felületet nézzük, néha meg vakító fény csillan a fényesre csiszolt éleken. A Lacrimosa (Mozart és Verdi gyászzenéinek talán legdallamosabb része) Ligeti esetében is a korábbiaknál békésebb zene. A kórus csendes, csak a szólisták maradnak, s egy kis létszámú zenekar. Remény, vigasz itt sincs, legfeljebb csendes beletörődés. A szín marad fekete, de már nem a rideg márványé, inkább valami bársonyos szöveté...

Aztán hosszú, nagyon hosszú döbbent csend, majd elkezdődik az ünneplés. Ünneplés az előadóknak, akik elképesztő teljesítményt nyújtottak. A kórusnak, amely vállalta a mű betanulását, s amennyire meg tudom ítélni, maradéktalanul megfelelt a feladatnak. A zenekarnak, amely, ha kellett, éles volt, ha kellett, bársonyosan szépen szólt. A karmesternek, az egyébként is XX. - és most már XXI. - századi zenék specialistájának számító Salonennek, aki példásan fogta össze a hatalmas együttest. Ha az élő adást megpróbálom összevetni a birtokomban lévő Jonathan Nott vezényelte felvétellel, Salonen legnagyobb erénye az volt, hogy tökéletesen megvilágította a mű egységét. Mert lehet más-más a négy tétel felépítése, karaktere, az ő pálcája alatt minden szervesen összetartozóvá vált.

És külön kell szólni a két szólistáról. Elképesztő teljesítményt nyújtottak. Azt hiszem, nem véletlenül esett rájuk a szervezők választása. A kanadai Barbara Hannigan igazi modernzene-specialista, repertoárján Stravinskytől Stockhausenig és Weberntől Kurtágig szinte minden jelentős szerző művei megtalálhatóak. A svéd Malena Ernman a sokoldalúság példaképe, operát, dalokat, jazzt, sanzonokat egyaránt énekel. Mindketten hihetetlen könnyedséggel énekelték nehéz szólamaikat, győzték a Dies Irae nagy hangközű ugrásait, s "hisztérikus" énekük soha nem vált sikoltozássá. A Lacrimosa kettőseiben úgy olvadtak össze szólamaik, hogy oda kellett néznünk, valóban két hölgy énekel-e, vagy valami természeti csoda folytán egyetlen torokból jön a két hang...

E hangverseny után Ligeti Requiemjét bátran sorolom a valaha írt zenék legkiválóbbjai közé. Mégsem hiszem, hogy gyakran találkozunk majd vele a hangversenytermekben. Egy nagyszerű karmester, két ragyogó szólista, egy kiváló kórus és zenekar, meg - gondolom - rengeteg próba kell ahhoz, hogy ilyen színvonalon szólaljon meg. Gyengébben előadni meg nem érdemes. Sőt, nem is szabad.