Budapesten
Prokofjev igen virtuóz zongoraversenye olyan természetességgel szólalt meg, mintha Kozsukin arra született volna: bemutassa, hogyan is kell ezt játszani. Nehézség itt nincs számára, és mind a négy tétel zenei világának mély ismeretéről is tanúbizonyságot tett.
Budapesten
Hargitai Géza István fagottozásáról most inkább nem szólnék, de azt bizton állíthatom, hogy furulyázni egyáltalán nem tud. Senki, aki őt hallgatja, ne gondolja azt, hogy ez a furulyázás. Sőt, senki ne gondolja, hogy ez a barokk zene. Hargitai Géza István tevékenysége sajnos köszönő viszonyban sincs a barokk zenével, vagy egyáltalán a zenével.
Budapesten
Nem várhatjuk el, hogy ők ismerjék a mi Erkelünket, ha mi nem ismerjük az övékét?
Nos, szerintem ez nem így működik. Felesleges kishitűnek lennünk, viszonzás nélkül is elvárhatjuk a jobb szerzők ismeretét, amennyiben van számunkra általánosan érvényes, mindannyiunknak fontos mondandójuk. A Fesztiválzenekar hangversenyén találtam ilyet.
Budapesten
Kiszin személyében egy páratlanul intelligens zenei elme ötvöződik kifogástalan technikával, és ami talán még fontosabb: elementáris energiákkal. És ezek az energiák – melyeknek nekem még a puszta közelsége is megterhelő volt – soha nem győzik le Kiszint. Kézben tartja őket, s mint valami szelíd nyájat tereli maga előtt.
Budapesten
A Bájital a tenor operája. A magam részéről egyetlen esetre sem emlékszem, amikor a babérokat a szoprán aratta volna le. A MűPában azonban pontosan ez történt: ez az est valóban Miklósa Erika estje volt.
Budapesten
A komolyzene halott. Aki a szerdai koncertnek tanúja volt, arról is meggyőződhetett: már el is hantoltuk. Néha exhumáljuk, persze, a tetemet, hogy lássuk, nem kell-e újrabalzsamozni, s fejcsóválva nézzük, ha rikoltozó rockerek a Tankcsapda-koncertről hazafelé ballagva lerúgják a fejfát a helyéről.
Budapesten
Most is hallhattuk azt az összecsiszolt, zamatosan sűrű zenekari hangzást, amiért olyannyira becsüljük a Fesztiválzenekart, de mivel a mű úgy kívánta, a legfeltűnőbb erények és kiválóságok ezúttal az egyéni teljesítményekben mutatkoztak meg.
Budapesten
A néző joggal várhatja, hogy ha dalszínházunk egy nemzetközileg elismert, talján földön született karmestert hív meg a Requiem vezénylésére, megkapja tolmácsolásában azt az élményt, amely könnyebbé teszi számára a koncert után a hétköznapi problémákkal való szembetalálkozást. Ám most ez az élmény nem volt teljes.
Budapesten
A négy együttes közös fellépése nem csupán egyszeri előadásra szóló próbálkozás volt, hanem - mint a hangverseny előtti tájékoztatóban hallottuk - egy hosszú távú együttműködés kezdete, amelytől a régizenei programok megerősödését várhatjuk.
Budapesten
A koncert vége óta azon tűnődöm, mi is történt valójában? Mert a neves tenorista jószerével csak a ráadásokban mutatta meg igazi tehetségét, s a zenekar is elég takarékosan bánt az energiáival.
