Csalódás és csoda (Ian Bostridge és az Europa Galante)

2010. október 22.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Europa Galante
Ian Bostridge - ének
Vez.: Fabio Biondi

TELEMANN: F-dúr ouverture a quatre
CALDARA: Lo so con periglia
VIVALDI: La tiranna
Részlet az "Ercole sul Termodonte" című operából
BOYCE: "Softly Rise, O Southern Breeze"
CORELLI: D-dúr concerto grosso, Op.6 No.4
A. SCARLATTI: "Se non qual vento"
HÄNDEL: "From celestial seats descending"
Szvit a Rodrigo című operából
Scorta siate

A koncert vége óta azon tűnődöm, mi is történt valójában? Mert a neves tenorista jószerével csak a ráadásokban mutatta meg igazi tehetségét, s a zenekar is elég takarékosan bánt az energiáival. De meglehet, én vártam túl sokat, hisz oly régen készülök már rá, hogy egyik kedvenc barokk együttesemet ne csak felvételekről hallgathassam.
Azt hiszem, egy koncert megítélése nem lehet más, csak szubjektív. Itt lényegében semmit nem jelentenek az egzakt részletek. Nincs két ember, aki ugyanazt érzi a hangok hallatán, illetve ha van is, az sajnos soha ki nem derülhet.

Az Europa Galante ma az egyik legjobb barokk együttes a világon. Ha felvételeiket hallgatom, vagy videóikat nézem, hát csak ámulok és bámulok, és arra gondolok, igen, ez az, így kell ezt, ilyen profi hangszertudással, stílusismerettel, ilyen muzikálisan és ilyen hatalmas szenvedéllyel. Fabio Biondi egy zseni, ehhez nem férhet kétség, s társai ugranak minden apró rezdülésére. Szinte már feleslegesnek is tűnik egy-egy intés, hiszen itt mindenki teszi a dolgát, érti a zenét, tudja, mi a feladata. De hát ugye mindig kell egy főnök, így van ez rendjén. És bizonyára az is fontos, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, ki is az.

Telemann szvitje tökéletes nyitánya az estének. A hangzás csodálatos, a zenekar végtelenül profi, szinte az az érzésem, nem is tudnak hibázni. De bárcsak hibáznának! Mondjuk, például azért, mert elragadta őket a nagy szenvedély. De egyelőre inkább udvarias, mint temperamentumos muzsikálást kapunk.

A Telemann-darab után Caldara következik, Ian Bostridge közreműködésével.
És ekkor jön a csalódás.
A híres tenorista szürkén, bizonytalankodva énekel, egy pillanatra még meg is ijedek, mintha egy helyen elfelejtett volna belépni... - de nem ismerem ezt a zenét, bizonyára tévedtem. Bár enyhe bíborvörös hullám fut át a művész arcán, de épp csak néhány pillanat az egész. Igazából lényegtelen is. Egyáltalán nem fontos. A fontos a zene, a hatás volna, de az egyelőre még várat magára.

Vivaldi következik, Bostridge valamivel nagyobb hévvel énekel, játszik, szuggesztív pillantásokkal fegyverzi le az első sorokban ülőket. De néha hamis, időnként eltűnik a hangja, és az egészet áthatja valamiféle hűvös, arisztokratikus kívülállás, amit tisztelek ugyan, de egyelőre egyáltalán nem tudom szeretni. Kezdem rosszul érezni magam. Ennek a koncertnek tökéletesnek kell lennie. Velem lehet valami baj.

Ismét Vivaldi, ezúttal zenekari produkció. Javul az állapotom. Úgy érzem, jobb nekünk Bostridge nélkül, és még az is lehet, hogy a zenekarnak is. A csellistát figyelem. Elképesztő a pasas, maga a zene, tetőtől talpig. Igen, ez kell, ezt akarom látni. De Fabio Biondi még mindig takarékon, bár tény, hogy ezzel együtt is lenyűgöző.

Boyce gyönyörű dalát a tenorista ezúttal kotta nélkül énekli. Lehet, hogy ez a kulcsa a dolognak? Mintha átalakult volna a színpadon kívül töltött percek alatt. Valami megcsillan, éneklése lágyabb és érzelmesebb lesz, felenged a hűvösség, elkezdek reménykedni.

A szünet után Corelli Concerto grossója következik. Úgy érzem, most vagy soha. És tényleg, Biondi valamivel nagyobb lángra állította magát. Nem állítom, hogy szakadnak a húrok, de kis híján. Corelli muzsikája fantáziadúsan, könnyedén, élettel telve kering a teremben. Határozottan jobban vagyok, sőt, kezdem élvezni a helyzetet.
Egy Scarlatti-, majd egy Händel-ária van soron. Bostridge hamis. Nincs mit tenni. És megint elönt a szorongás... Igazán nem tudom, mit gondoljak. Hatalmas, lelkes taps. A többieknek tetszik... Kínos ügy.

Egy újabb zenekari szvit. Zseniális az egész. A díszítések, a tempók, a hangzás maga, a fantasztikus fagottos, az elképesztően szép hangú oboák. És ez a hihetetlen összjáték. Tényleg lenyűgöző. Újabb énekes produkció következik, jobb, mint az előző, de akkor még nem is sejtem, hogy a meglepetés csak ezután jön. A ráadásban.

Händel: Scherza infida. És Bostridge fantasztikus... Egyszerűen hihetetlen ez a változás. Mintha nem is ugyanaz a művész állna előttünk. Megkövülten hallgatom, elfeledkezem a körülöttem lévő világról, átadom magam a zenének, az énekesből áradó érzelmeknek, Händel zsenialitásának. A zenekar is ezt teszi, egy emberként lélegeznek, ők és Ian Bostridge. Ennél jobban ezt már nem nagyon lehet csinálni. Minden hang a helyén, minden tökéletes. És megnyugszom végre, mert ez az, amire hetek óta vártam, ez az, amit hallani akartam. Akár egy teljes estén keresztül...