Mitől művész a művész, avagy a furulya fájdalmas halála a Nádor-teremben

2010. november 26.
Nádor-terem

MARIN MARAIS: Les Folies d’Espagne – részletek
HÄNDEL: C-dúr szonáta, e-moll szonáta
VIVALDI: a-moll szonáta, e-moll szonáta
BACH: G-dúr szólószvit, BWV 1007
CORELLI: Follia, Op.5 No.12

Hargitai Géza István – furulya, fagott
Kismarjai Lilla – cselló
Molnár Tamás – orgona

Ha azt mondom – akár még zenész kollégáimnak is –, furulyakoncertre megyek, az esetek többségében arra gondolnak, valami zeneiskolai tanszaki összejövetelt értek alatta, kis édes-aranyos gyermekek közreműködésével. Ma Magyarországon sajnos még mindig alig tartunk előrébb annál, hogy a furulya nem is hangszer, hanem egy kiváló előkészítő az „igazi” hangszerek tanulása előtt.

Pedig történnek azért fontos dolgok. Született például törvény is, hogy nem taníthat boldog-boldogtalan furulyát. (De azért még előfordul ám, hogy tanít.) Van közép- és felsőfokú képzésünk, és igazán magas színvonalú kurzusokra is eljuthatunk, már országhatáron belül is. Bali János egy teljes, tudományos alaposságú könyvet írt a hangszer történetéről, működéséről, irodalmáról, sőt nemrégiben megalakult a Magyar Furulyás Alapítvány is. De a köztudat csak nagyon lassan alakul, fejlődik.

A legjobb út a furulya népszerűsítése érdekében talán a minél több, magas színvonalú koncert volna. A reneszánsz, a kora barokk, a nagy barokk korszakban, és nem utolsósorban napjainkban is, csodálatos művek születtek, születnek „egyenes fuvolára”. A furulyások körében talán a barokk zene a legnépszerűbb – az elképesztő szépségű szonáták, triószonáták, szvitek, szólóművek, néhány igen virtuóz versenymű. Bach, Händel, Marcello, Mancini, Corelli szebbnél szebb muzsikái, vagy Telemann például, aki maga is remekül játszott ezen a hangszeren és rengeteget komponált is rá. És ott van a francia barokk, egy teljesen más, csodálatos világ: Boismortier, Hotteterre, Philidor, Couperin, Dieupart és sorolhatnám.

De mint mondják, a barokk zene lényege az előadó... És bizony ez tény. Ezért is annyira fontos, hogy az előadó minél többet tudjon a barokk zene előadásmódjáról, legyen gazdag zenei fantáziája, mondanivalója a közönsége számára, de mindezek előtt, legelsősorban, tökéletesen tudjon játszani a hangszerén. Mert különben egészen biztosan elvész a lényeg.
Ahogyan ez sajnos meg is történt péntek este a Nádor-teremben.

És azóta is azon töröm a fejem, mitől is művész vajon a művész? Mert azért az talán kevés, ha valakinek a kezébe nyomnak egy papírt, amire ráírták, hogy diploma. Ettől még nem feltétlenül tisztességes dolog pénzt kérnie a közönségétől, ha azért a pénzért nem tud nyújtani semmit.

Sajnos hiába volt a műsor-összeállítás igencsak imponáló: Marain Marais és Corelli Folia-variációi, Händel és Vivaldi szonátái, Bach szólószvitje. Megvallom, rettenetes élmény volt hallgatni. Hargitai Géza István fagottozásáról most inkább nem szólnék, de azt bizton állíthatom, hogy furulyázni egyáltalán nem tud, és a legfontosabb, hogy senki, aki őt hallgatja, ne gondolja azt, hogy ez a furulyázás. Sőt, senki, aki őt hallgatja (akár furulyán, akár fagotton játszik is), ne gondolja, hogy ez a barokk zene. Hargitai Géza István tevékenysége sajnos köszönő viszonyban sincs a barokk zenével, vagy egyáltalán a zenével.

Egyszerűen megengedhetetlennek érzem, hogy amikor ma Magyarországon egy maroknyi lelkes muzsikus energiát és időt nem kímélve azon munkálkodik, hogy a furulya hazánkban is az őt megillető tisztességes helyre kerülhessen az instrumentumok között, és mindenki számára világos legyen, miért is kapta ezt a gyönyörű olasz nevet: flauto dolce, akkor csak úgy jön valaki, aki művésznek képzeli magát, hanyagul odaáll a Nádor-terem színpadára, és a nyílt színen, keserves kínok között meggyilkolja ezt a hangszert – és vele együtt a zenét is.
Fájdalom...