Üdítő bájital (A Szerelmi bájital a MűPában)

2010. november 6.
Művészetek Palotája

DONIZETTI: Szerelmi bájital
(Félig szcenírozott előadás)

Miklósa Erika, Alekszej Kudrija, Filip Bandzak, Enzo Capuano
A Kolozsvári Magyar Opera zenekara és kórusa
Vez.: Marco Balderi
Rend.: Káel Csaba

Egy kedves barátném szerint a Szerelmi bájital az „operák operája”. (Mentségére szóljon, hogy mostanában kétszer látta tenorbálványával a Scalában, és erős érzelmi hatás alatt az ember, ugye, könnyen tesz elhamarkodott kijelentéseket.) Ha ehhez még hozzávesszük Pavarotti egyik késői interjújában hangoztatott véleményét, miszerint a Bájital főszerepe az egyik legnehezebb tenorszerep, és aki azt el tudja énekelni, az minden mást is el tud, akkor hajlamos vagyok elgondolkodni korábbi véleményemen, miszerint ez az opera azon művek közé tartozik, melyeket nem szükséges nagyon komolyan venni. Sokadik kategória. Mindig meglehetősen poros, kicsit unalmas darabnak találtam, amelyet nagyon jó énekesekkel se tudtam igazán nagy élményként elkönyvelni.

A darab kicsit poros voltát érezhette Káel Csaba, a MűPa produkciójának rendezője is, ezért fogta, és az egész szüzsét áttette egy közelebbről meg nem határozott modern környezetbe. Adina olasz falusi portája helyett talán egy modernül berendezett amerikai villa a helyszín; de az is lehet, hogy egy éjszakai bár italpultját látjuk, és a kóristák nem mint a falu népe, hanem mint vendégek lépnek színre, és maga Nemorino sem Adina napszámosa, hanem mulatójának bárpultosa. Lehet, de nem számít. A darabnak ebben a formában az eredetihez konkrétan nem sok köze van, de a Bájital kibírja az effajta átalakítást, és bár nem vagyok a modern és modernkedő rendezések híve, úgy vélem, talán jót is tesz neki. Ez az aktualizálás, mellyel a rendező a librettót – kicsit leporolva – közelebb hozza a mai nézőhöz, semmilyen szempontból nem árt a zenének, és nagyon kellemes, üdítően vidám estét kínál.

Pavarotti korábban említett megállapításából következik, hogy a Bájital a tenor operája. Neki van a legnagyobb penzuma, övé az opera igazi slágere, neki írta Donizetti a legszebb melódiákat, körülötte forog minden. Nagyon sok híres és ún. „nagy” Nemorinót tart számon az operatörténet, nem volt olyan tenorsztár, aki ne tartotta volna folyamatosan repertoárján a szerepet, ha hangja predesztinálta rá.

Adina már nehezebb eset. Sok nagy énekesnő vállalkozott rá, színpadon és lemezen is, de egyiküket sem úgy tartjuk számon, mint „nagy” Adinát. Mindig a velük éneklő tenor „vitte el” az operát, és a magam részéről egyetlen esetre sem emlékszem, amikor a babérokat a szoprán aratta volna le.

A MűPában azonban pontosan ez történt: ez az est valóban Miklósa Erika estje volt. Húszéves énekesi jubileumát ünnepelte, és ehhez, meglepő módon, egy olyan darabot és szerepet választott, amely nem egészen tartozik legsajátabb fachjába. Eddig többnyire a bravúrkoloratúra volt az, amelyikben itthon is, nemzetközileg is legnagyobb sikereit aratta. Adinát ugyan éneklik és énekelték hasonló hangadottságú énekesnők is (Sutherland és Battle, itthon Gyurkovics Mária és Ágay Karola), a szólam azonban inkább egy teltebb tónusú, de biztos koloratúrkészséggel bíró lírai szopránt kíván.

Miklósa Erika hangja sokat változott az elmúlt húsz évben – hál’ istennek, előnyére –, de a legfontosabb, hogy megtanult énekelni. A húszéves üdvöske esetlegességei helyett technikája szilárd, a korábban gyakran zavaró vibrátónak – sőt tremolónak – nyomát sem lehetett találni, ellenben soha nem hallottam még tőle ilyen gömbölyű középhangokat, széles legatókat, amelyekben hiánytalanul megvolt hangjának fénye, csillogása is. Csak néha éreztem úgy, hogy elkelne egypár kicsit erősebb mély hang, de ezt bőven feledtette a végig igen erős művészi jelenlét, a remek alakítás és néhány olyan pillanat, amikor a hatalmas teremben is meg tudta állítani a levegőt úgy, ahogy csak az igazi nagyoknak sikerül. Erre legjobb példa a második rész végén énekelt ária.
Adinája mindenképpen meglepetés volt a Miklósa Erikáért nem kifejezetten rajongók számára: nagy és kellemes meglepetés.

Nagy és kellemetlen meglepetés volt ellenben Alekszej Kudrija Nemorinója. A fiatal orosz tenor a budapesti Domingo-Operália egyik nyertese volt, és ahogy olvasni lehet, nem kisebb feladatra készül, mint a Puritánok Arturója Genfben. Mostani produkciója alapján nem értem sem a múltat, sem a jövőt: miképp nyerhetett egy ilyen kezdetleges technikával éneklő tenor bármit is, és hogyan merészel a tenorirodalom legfélelmetesebb szerepére vállalkozni? A matéria a középlágéban kellemes színű és erejű, de már a felső-középregiszterben színét veszti, a magas hangokon pedig egy kasztrált vékonyságú, támasztatlan, tremolós „vocina” szól. Tagadhatatlanul remekül játszik, jól mozog, még nyílt színi tapsot is arat egy kis jacksonos moonwalkkal – biztos sokat gyakorolta. Jobb lett volna talán, ha rekeszizom-gyakorlatokban és a magas regisztert kidolgozó skálákban mutat hasonló szorgalmat...

Belcore énekesileg elég hálátlan szerepében a cseh bariton, Filip Bandzak inkább az üresfejű és öntelt káplár figurájára koncentrált, amit még közepesnek se nevezhető hangi adottságai miatt érthetőnek találtam.
Dulcamara ziccerszerepében az olasz vendégbasszus, Enzo Capuano meglepően fakón kezdett, de a szünetben ő is valamilyen elixírt ihatott, mert a második részben kitűnően magára talált. Visszafogott, de hatásos színészi eszközökkel, olcsó ripacsériákat kerülve aratott nagy sikert, ám azt le kell szögezni, hogy hangilag ő se tartozott a nagy budapesti énekes-felfedezettek közé. Mindkettőjüket leginkább a „szolid” jelzővel tudnám minősíteni.

Először nem értettem – és most sem egészen értem –, miért hívták meg a kolozsvári zenekart és énekkart, hiszen itthon is lehetett volna találni megfelelő művészi erőket. De akárki hívta meg őket, nem követett el hibát, mert a zenekar remekül játszott, a kórus kitűnően, szép hangon énekelt, és a rendezés elvárásait is hibátlanul teljesítette.
Hamar Zsolt helyett végül olasz vendégkarmester, Marco Balderi dirigált, aki együttesét jól kézben tartva, énekeseit is inspirálva látta el feladatát.

Mindenképpen kellemes, sokszor kifejezetten szórakoztató este volt tehát a szombati Szerelmi bájital a Művészetek Palotájában. Egy olyan vidám este, amire a mai világban annyira, de annyira szüksége van mindannyiunknak! Olyan mixtúra, amely mindenkinek jót tesz. (A tenort meg majdcsak elfelejtem valahogy...)

forrás: MűPa, Pető Zsuzsa