Nemzeti zene mindenkinek (a Budapesti Fesztiválzenekar Lengyel estje a MűPában)

2010. november 20.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Fesztiválzenekar
Andrej Korobejnyikov – zongora
Vez.: Antoni Wit

MONIUSZKO: Bajka (Tündérmese) – nyitányfantázia
CHOPIN: 1. (e-moll) zongoraverseny, Op.11
SZYMANOWSKI: II. (B-dúr) szimfónia, Op.19

Épp eleget sopánkodtam már az olyan fantáziátlan és gyáva koncertszervezők miatt, akik csak a biztonságos közönségkedvencekben képesek gondolkodni. Ezért meg sem mertem volna engedni magamnak, hogy ne menjek el a Fesztiválzenekar lengyel hangversenyére. Úgy gondoltam, a továbbiakban már nem lenne sem jogom, sem erkölcsi alapom tovább ostorozni a belterjes kínálatot. Pedig – hogy őszinte legyek – azért én sem teljesen ilyesmire gondoltam akkor, amikor a választékbővítő izgalmakat hiányoltam a műsorokból.

Mert Moniuszko és Szymanowski még az elszántak számára is periféria. Nevüket illik ismerni, de inkább csak udvariasságból. Műveik a rádióban is nagyon ritkán, koncerttermeinkben pedig gyakorlatilag soha nem hallhatók.

A szokatlan műsorra közhelyszerű azzal kapacitálni a zenebarátokat, hogy rámutatunk a lengyel és a magyar nemzeti zene, illetve a nemzeti szerzők között mutatkozó párhuzamokra. Moniuszko ugyebár a lengyel Erkel, a nemzeti opera megteremtője, intézmények szervezője, a varsói konzervatórium tanára. Szymanowskit pedig nevezhetjük az ottani Bartóknak...

Nem várhatjuk el, hogy ők ismerjék a mi Erkelünket, ha mi nem ismerjük az övékét?
Nos, szerintem ez nem így működik. Felesleges kishitűnek lennünk, viszonzás nélkül is elvárhatjuk a jobb szerzők ismeretét, amennyiben van számunkra általánosan érvényes, mindannyiunknak fontos mondandójuk. A Fesztiválzenekar hangversenyén találtam ilyet.

Moniuszko nyitányfantáziája korrekt munka. Nem terelte új utakra a zenetörténetet, de színes és hatásos zene. Helyenként talán túl könnyű előre megjósolni egy-egy zárlatot, hiszen a szerző ritkán tér el a bevált sémáktól, mégis szívesen hallgatom. De nem is ez a főfogás. Bármely koncerten jól működhetne nyitányként, semmilyen közönség nem bánná, ha gyakrabban meghallgathatná.

A Chopin-zongoraversenyt alighanem „krémnek” szánták a program kitalálói. A legnevesebb lengyelként számon tartott zeneszerző művét ismerik és szeretik is a koncertlátogatók.
Andrej Korobejnyikov nagyon fiatal, és a többi külföldre eljutó orosz muzsikushoz hasonlóan rendkívül képzett, technikás zongorista. Nem is tudom, mitől ült le annyira az előadás, de a végtelenül visszafogott, „kerekded” muzsikálás nagyon elbágyasztott. Hibátlanul gyöngyöző futamok a zongorán, bársonyosan puhán megszólaló zenekar – és álmossággal reménytelenül küzdő közönség...
A szünetben feleségem inkább gonoszul, mint tárgyszerűen „női” zongoristának nevezte Korobejnyikovot, és én nem vitatkozom. Csak végiggondolom magamban, hogy a jelen és múlt nagy női pianistái közül Argerichtől Fischer Annie-ig hányan vannak, akik az orosz srácnál nagyságrendekkel markánsabb, keményebb, izzóbb, vagy ha úgy tetszik, „férfiasabb” játékra képesek.

A hangverseny második fele, pontosabban a Szymanowski-szimfónia aztán megadott mindent, amit az első részben esetleg hiányoltam. Nem feltétlenül az opusz nagysága és zsenialitása miatt. Biztosan igyekszem még többször is meghallgatni, de így elsőre azt élvezem legjobban, ahogy ez a szimfónia megmagyarázza és értelmezi számomra a korszak néhány ismertebb, nagyobb művét. Érdekes hatás, de van, amikor egyetlen zseblámpa teszi részletesebbé, kivehetőbbé a képet, ha máshonnan világít mint a többi.

A posztromantika és a modernek között igenis létezik egy láncszem, amiről – legalábbis a zenében – ritkán szoktunk beszélni, mégpedig az expresszionizmus. Kokoschka, Schiele festményeiről talán jobban ismerjük őket, de Richard Strauss Saloméjától kezdve Zemlinskyn keresztül a Wozzeckig sorolhatnánk a zenei példákat is. Azt hiszem, ezentúl tisztábban látom és tisztábban hallom őket.
Szymanowski zenéje – talán pontosan azért, mert a stílusjegyek kevéssé vegyülnek az egyéniség erejével – rendkívül tanulságos, de a Fesztiválzenekar minőségével és Antoni Wit koncentrált vezénylésével ezen túlmenően is szép.

Aki nem szívesen megy el meghallgatni ismeretlen szerzők ismeretlen műveit, javaslom, gondolja át, mert nagyszerű élményektől foszthatja meg magát.