Egysíkú gyászoratórium (Verdi Requiemje a MÁO-ban)

2010. október 31.
Magyar Állami Operaház

VERDI: Requiem

A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Sümegi Eszter, Németh Judit, Brickner Szabolcs, Rácz István - ének
Vez.: Pier Giorgio Morandi

Idestova három évtizede egyik legkedvesebb zeneművem az itáliai operakirály-zeneköltő gyászoratóriuma. Kezdetben csak a mű monumentalitása ragadott magával, majd egyre inkább spirituális tartalma fogott meg, köszönhetően az eltelt évek alatt hallott, számtalan felejthetetlen előadásnak. Elég a Scala egykori, budapesti vendégjátékára utalni, Abbado vezényletével az Erkel Színházban, vagy Gardelli számos felejthetetlen dirigálására, esetleg legutóbb, néhány éve - ugyancsak mindenszentek napja előtt, dalszínházunkban - a ma élő magyar karmesterek doyenje, Lukács Ervin ihletett, megrendítő zenei irányítására.

Halottak napja az elmúlás, az emlékezés, az elevenen élő fájdalom és gyász, de egyben az elengedés és a köszönet napja is. A gyász okozta fájdalomra igazi gyógyír a zene, nem véletlen, hogy ebben az időszakban nemcsak koncerttermekben, de a templomokban is gyakran felcsendül egy-egy zeneszerző rekviemje.

Verdi zeneművét azonban nemcsak a szeretteink elvesztése okozta fájdalom szövi át, a Sanctus tétel felszabadult szárnyalása az élet igenlését is közvetíti. E rész hiteles, lélekemelő tolmácsolása olyan erőforrás a koncerten jelen lévő hallgató számára, amely enyhíti a veszteség okozta, nehezen gyógyuló lelki sebek fájdalmát, de utat mutat, elérendő célt is ad az élethez.
Éles a kontraszt van a Dies Irae háborgó lelki vihara és a Sanctus életigenlő derűje között. Nehéz ezeket hitelesen megszólaltatni, összeszedettséget, megfelelő lelki odaadást követel az előadói apparátustól. A néző joggal várhatja, hogy ha dalszínházunk egy nemzetközileg elismert, talján földön született karmestert hív meg a Requiem vezénylésére, megkapja tolmácsolásában azt az élményt, amely könnyebbé teszi számára a koncert után a hétköznapi problémákkal való szembetalálkozást.
Ám most ez az élmény nem volt teljes.

Morandi, aki éppen húsz esztendeje, 1990 márciusában dirigált először Budapesten, az Erkel Színházban (Rigolettót), széles mozdulatokkal, dinamikusan vezényelt, a férfi szólistákra különös gonddal ügyelt, ám a zenekari hangzás árnyalására kevésbé összpontosított. Egyedül az Agnus Dei tétel visszafogottsága adta vissza a bevezetőben említett, felemelő előadások emlékét. A vendégkarmester korrekten dirigált, s bár a közönség ünnepelte az előadást, valószínűleg a nem elegendő próbaszám is érződött az összhatáson.

Az énekkar szokott színvonalát nyújtotta, különösen a szoprán áttetsző hangzása érdemel említést.
A szólisták közül Sümegi Eszter különlegesen szép pillanatokkal ajándékozta meg a közönséget, de a szokottnál visszafogottabb volt, Németh Judit is a maximumra törekedett. Brickner Szabolcs viszont érzésem szerint idő előtt kapta meg a tenorszólót. Hangtechnikailag nem érheti kifogás, ám az az előadói stílus, amely oly különlegesen széppé teszi a gyászoratórium tenorszólóját, most még nem az övé. Rácz Istvánnak is voltak szép pillanatai, de kiváló basszistánktól hallottunk már emlékezetesebb produkciót is.