Az oroszok a MűPpában vannak (Az NFZ és Gyenyisz Kozsukin)

2010. november 26.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Gyenyisz Kozsukin – zongora
Vez.: Kocsis Zoltán

PROKOFJEV: 2. (g-moll) zongoraverseny, Op.16
CSAJKOVSZKIJ: VI. (h-moll, „Patetikus”) szimfónia, Op.74

A budapesti hangversenyélet legfontosabb helyszínén, a BBNH-ban egymásnak adják át a pódiumra nyíló ajtó kilincsét az orosz vendégművészek. És ez nem véletlen. Hogy manapság a nemzetközi koncertélet élvonalbeli előadójává váljék valaki, ahhoz bizony olyan elszántság és annyi gyakorlás, ennek következtében annyi mindenről való lemondás szükséges, hogy azt már Nyugat-Európában egyre kevesebben vállalják. Keleten azonban az átlagosnál még mindig sokkal jobb élet lehetőségét kínálja egy sikeres művészpálya.

Na és persze ott vannak a hagyományok, amelyekre lehet építeni. Bár… Ma már akár Madridig is el kell mennie egy orosz zongoristának, hogy az orosz iskola egyik kiemelkedő tanárától tanuljon – mint például Gyenyisz Kozsukinnak, aki tizennégy éves korában a Reina Sofíában lett Dmitrij Baskirov tanítványa. Kocsis Zoltán mesterkurzust tartott ott néhány évvel ezelőtt, amikor is Kozsukin kedvenc orosz versenyművét, Prokofjev 2. zongoraversenyét vették át. Így hát nem csoda, hogy itt Pesten ezzel mutatkozott be a rendkívül tehetségesnek tartott fiatalember.

Szőke copfja, kamaszos megjelenése, mosolya tán fiatalabbnak mutatja huszonnégy événél, de zongorázása egy érett művész megnyilvánulása. Az igen virtuóz zongoraversenyt olyan természetességgel szólaltatta meg, mintha arra született volna: bemutassa, hogyan is kell ezt játszani. Nehézség itt nincs számára, és mind a négy tétel zenei világának mély ismeretéről is tanúbizonyságot tett (nem csoda, hiszen tizenkét-tizenhárom éves korában már beleszeretett a műbe).

Ezért volt különösen becsülendő játéka, a sokszor szinte emberfeletti képességekről számot adni akaró orosz zongoristatípus megtestesítője helyett egy elmélyült művészt hallottunk, akinek a technika csak eszköz. Érthető módon, perfektül tudott vele együtt működni Kocsis. Többször hallottam rá példát, hogy versenyművek előadásakor Kocsis talán túlságosan is visszafogja zenekarát, hogy ne nyomja el a szólistát. Most egyszerű kísérésnél, vagy még akár egyenrangú partnerségnél is többről, szinte óvó figyelemről volt szó, ennek eredménye is lett a kiegyensúlyozott hangzásarány. A közönség értékelte a revelatív erejű produkciót, amit Kozsukin Bach első kötetbéli e-moll prelúdiumának Ziloti által átdolgozott h-moll változatával hálált meg.

Hogy Csajkovszkij valóban akaratlagosan okozta saját halálát, vagy csak felelőtlen volt, amikor forralatlan vizet ivott a kolerajárvány idején, ma már valószínűleg kideríthetetlen. Persze nincs is szükség arra, hogy egy koncert műsorának két száma között olyan külsődleges esemény létesítsen kapcsolatot, mint a szerző barátjának, illetve magának a szerzőnek az öngyilkossága. Az igazán jelentős művekben valahol mindig ott a tragikum, és ez Csajkovszkij utolsó nagy alkotásában valóban nincs rejtve (lásd utolsó tétel).

Kocsis sok mindent megtett, hogy a mű romantikus vonásait hangsúlyozza. Volt elemi erejű, szinte harsány kitörés az első tételben, nagyon pregnáns, táncos ritmus a másodikban, és nem hiányzott a tragikum, a szomorúság a negyedik tételből.
Valami más hiányzott az egészből, nem éreztem, hogy a dirigens igazi közösséget tudott volna vállalni az egész szimfónia szellemiségével, ha úgy tetszik magával Csajkovszkijjal. Ebben a zenekar sem segített, nem szólt szépen a vonóskar, a keringőben is egyszerűen csak jók voltak, és a karmesteri utasítások korrekt végrehajtásán kívül a többi hangszercsoport sem nyújtott kiemelkedőt.