Az Október végi tiszta lángok teljes mértékben a szerző alaktalan, egyéni kötődéseit tükrözi. Az elhangzó zenei gondolatok őszinték, naturálisak, de mások számára kibogozhatatlanok.

Futottak még... de hogy! (Reneszánsz kórustalálkozó Angyalföldön)

Amatőr kórusok találkozója mindig olyan zsákbamacska jellegű. (Persze, csak akkor, ha nem fellépőként, vagy rokonként ülünk be a nézőtérre.) Hát itt most volt minden.

Izgalmas munkamegosztás uralkodott a produkción: Kah-Ming Ng csupán a Charivari Sinfonie zenészeit instruálta, Edward Higginbottom pedig kizárólag a vokális szólamok irányításával törődött.

„Több kell, az érzelem!” (A MÁV Szimfonikusok évadnyitója)

Nem gondolom, hogy a legelső koncert alapján meg lehetne ítélni, milyen lesz egy új karmester együttműködése zenekarával. De a fejlődés apró jeleit már észre lehetett venni.

A titok (A BFZ és Brendel titokkoncertje)

Egy ilyen, sok mindent megélt öreg róka kijön a színpadra és eljátssza a zongoraversenyt. Nem akar villogni, feltűnni, nem akarja Mozartot sem másnak láttatni, mint amilyen. A c-moll zongoraverseny érdekli.

Van az úgy, hogy az ember nem ért egyet feltétlenül mindennel, amit hall, mégis úgy érzi, nagyon nagy kár lett volna kihagynia a koncertet. Ez a kamarakoncert ezen események sorába tartozik.

Én azt mondom, sokkal inkább egy ilyen Concerto, mint egy kidolgozott, „hibátlan”, csak éppen több évtizedes por alól alig kikandikáló, levasalt előadás.

A koncert nagyon vegyes érzelmeket, gondolatokat kavart bennem, amit csak tovább erősít az a tény, hogy ahány emberrel beszélgettem az est kapcsán, annyiféle különböző véleményt hallottam.

Az igazi fény, amiért érdemes volt a koncertre elmenni, nem annyira az Op.111-es Beethoven-szonáta, hanem a Petruska zongoraváltozatában ragyogott fel.

Dvořák csellóversenyénél már észrevehető volt, hogy az a munka, amelyet a karmester az eltelt hivatali ideje alatt a zenekarnevelésre fordított, nem csak külsődleges eredményt hozott.