Bartók svédül (A Württembergiek koncertje)

2008. szeptember 25.
Zeneakadémia

Württembergische Philharmonie
Isabelle Faust – hegedű
Vez.: Ola Rudner

BRAHMS: Tragikus nyitány
SCHUMANN: Hegedűverseny
BARTÓK: Concerto

A hosszú múltra visszatekintő Budapesti Zenei Hetek koncertsorozat nyitóhangversenyét idén a Württembergi Filharmonikus Zenekar adta. Immár mindhárom megszólaltatott művet szemrebbenés nélkül nevezhetjük klasszikusnak, még ha korszakok is választják el egymástól az első, illetve második félidő műsorszámait.

A zenekar vezető karmestere, Ola Rudner a kissé túlmozgásos dirigensek közé tartozik, aki szemmel láthatólag szinte minden megszólaltatott hangnak külön mozdulatot szentel. Ez cseppet sem rosszmájú kritika, bár zárójelben megjegyezném, hogy gesztusainak csak egy bizonyos – változó arányú – hányada manifesztálódik hallhatóvá.

Brahms Tragikus nyitánya habitusomból fakadóan az egyik kedvencem a romantikus zenekari irodalomban. A mostani előadás hatásosan indult Rudner széles mozdulataira, majd a mélyvonósok is szépen csatlakoztak, később azonban visszaesett a lendület. Nem elsősorban a tempóra gondolok, hanem az általa körülölelt tartalomra. A vehemens kezdő taktusok után valósággal totyogóssá vált az interpretáció, úgy tűnt, hogy a karmester nemigen tud mit kezdeni a meditatív, lassúbb részekkel. Vészesen fogyni kezdett az életerő, az volt az érzésem, hogy egyszer csak sóhajt egy utolsót a zene, és mehetünk haza. Dicsérendő viszont, hogy a zenekar képes volt valódi pianót létrehozni; igen sok együttes gyakorlatában a piano sajnos amolyan szürke, középhalk megszólalást jelent.
Később persze feltámadt a muzsika, mégis – megnyugtatásul – közölnöm kell, hogy ez volt az este leggyengébb előadása.

Schumann d-moll hegedűversenye valahol ott helyezkedik el a repertoárban, ahol Mendelssohn zongoraversenyei. Néha felbukkan, de gyakran éveket kell várni egy-egy előadására. A darabot megszólaltató Isabelle Faust, akinek jó ajánlólevele, hogy már 15 éves korában Leopold Mozart-versenyt nyert 1987-ben, még valós koránál is jóval fiatalabbnak tűnik, üde, határozott. És szigorú, legalábbis, ha az arcát figyeljük játék közben. Persze erre a mű is alkalmat ad, alig néhány taktus alatt a schumanni szövevények kellős közepén találjuk magunkat. Faust fölényes technikával uralja a hangszert, a zárótételben hallottam csak egy-két hajszálnyi nyikkanást a szép tónusú, ám kemény hegedűhangzás közepette.

Az első tétel széles, ám gesztusszerű dallama nem rokonítható a korszak népszerű slágertémáival, rám mégis nagy hatást gyakorolt, hála a zenekar és szólista közötti harmóniának. Schumann e viszonylag kései darabja egyébként tele van eredeti ötletekkel, a hangszercsoportok szólamainak szellemes váltásaival, a zenei szövet leleményes variálásával. Az első tétel legszebb részénél a szólóhangszer és a zenekar vonósainak költői egymásra felelgetéseit nagyszerűen abszolválták az előadók. Egyébként is azt gondolom, hogy érdemes lenne újra felfedezni a híres komponisták kevésbé elismert, vagy kevesebbet játszott darabjait, azokat is, amelyek nincsenek színes szalaggal átkötve.
Isabelle Faust a ráadásként átnyújtott Bach-szólódarabban feltűnő könnyedség, sőt egyfajta jó értelmű lezserség álcája mögül ajándékozott meg komoly elmélyültséggel.

Bartók halál-évfordulójának előestéjén a Concerto csendült fel a hangverseny második felében. Az első etap kissé hullámzó teljesítményének fényében kíváncsian vártam, mi sül ki ebből a német zenekar és a svéd karmester közreműködésében, bár a szóban forgó darab nem hazai specifikum, alapmű a világ összes koncertpódiumán. Előre bocsátom, az előadás bőven kedvemre való volt, pedig kissé ziláltan indult. A piano felvezetést követően a vonósok visító orgánummal kiáltottak föl, ami nekem kissé fülsértőnek tetszett, és ebben a konkrét esetben aligha beszélhetünk megtervezett előadói szándékról. Aztán sínre került minden, mégis valamilyen szinten végig kissé ingadozónak éreztem a produkciót. Viszont a jó pillanatok nagyon rendben voltak, a kevésbé sikerültek pedig meg sem közelítették a zavaró szintet. Én azt mondom, sokkal inkább egy ilyen Concerto, mint egy kidolgozott, „hibátlan”, csak éppen több évtizedes por alól alig kikandikáló, levasalt előadás.

Rudner egyébként is nagyon elemében érezhette magát, szögletes, néhol szinte groteszkbe hajló mozdulatainak széles skáláját vonultatta fel, ámulatba ejtő koreográfiával illusztrálva Bartók zenéjét, ám mindent egybe vetve a megszólalással nem volt semmi baj; a zenekar élénk, dús hangzása széles ívvel ölelte körül a remekművet. Ezúttal a közönség hálás üdvrivalgását összességében helyénvalónak éreztem, és a ráadásszámként ízléssel kiválasztott Dvořák Legenda sem rontott az este nem túlzottan elmélyült, de hangulatos, színes fényén.