Két dudás egy csárdában (Repin és Kocsis)

2008. szeptember 26.
Zeneakadémia

Vadim Repin – hegedű
Kocsis Zoltán – zongora

BARTÓK: 1. rapszódia
BRAHMS: d-moll szonáta, Op.108
BEETHOVEN: Kreutzer-szonáta, Op.47

Van az úgy, hogy az ember nem ért egyet feltétlenül mindennel, amit hall, mégis úgy érzi, nagyon nagy kár lett volna kihagynia a koncertet. Vadim Repin és Kocsis Zoltán kamarakoncertje ezen események sorába tartozik. Olyan zenei élményben lehetett részünk, ami ma már meglehetősen ritka a hangversenytermekben. A két művész elképesztő odaadással, lenyűgöző szenvedélyességgel muzsikált. Játékuk a régi nagyok felvételeit jutatta eszembe, ahol nem számított egy-két kevésbé tiszta hang sem, mert cserébe ott volt a kifejezőerő, az érzelmi telítettség.

Aki erre az estére jegyet vett, nem vállalt túl nagy kockázatot. Két ilyen zseniális művész nem okozhat túl nagy csalódást. Számomra valójában csak az volt kérdés, hogy kettejük – kívülről nézve meglehetősen különböző – személyisége vajon hogyan tud majd kompromisszumra jutni a közös cél érdekében, hogyan tud két, önálló elképzelésekkel rendelkező zenész egységes szonáta-párost alkotni. Azt hiszem, ilyen helyzetben könnyedén megtörténhet, hogy egyszerűen győz az erősebb akarat, s ahelyett, hogy kettejük elképzelései – mindannyiunk örömére – egy új, harmadik megoldásban teljesednének ki, egyikük bizonyos fokig beadja a derekát a produkció sikerének érdekében. Úgy érzem, Repin és Kocsis esetében egyikük sem kívánta beadni a derekát, ugyanakkor a közös elképzelés sem érett még meg egészen, s talán ez volt az oka annak, hogy nem volt mindig egyértelműen jó hallgatni azt, ami a színpadon történt.

A műsoron szereplő mindhárom mű rendkívül szenvedélyes, szélsőséges hangulatokban bővelkedő zene. Bartók rapszódiájának előadásában ez a szenvedélyesség még csak módjával született meg. Bár Kocsis elképesztő energiával zongorázott – amivel időnként kíméletlenül háttérbe is szorította partnerét –, ez a hév számomra nem annyira szenvedélyesnek, mint inkább kissé erőszakosnak tűnt.

Vadim Repin nem tartozik a magamutogató, manírokkal operáló, pózoló zenészek közé. Természetessége rendkívül szimpatikus. Hegedűhangja csodaszép, technikája lenyűgöző, muzikalitása vitathatatlan, és ezernyi színt, hangulatot, érzelmet képes hangszerével kifejezni. De amellett, hogy kimondottan szép megoldásokat hallottunk tőle (különösen a lírai, érzelemgazdag pillanatokban) a rapszódiában kissé elfogódottabbnak tűnt a kívánatosnál. A szilajságot, a merészséget hiányoltam kissé Bartók-interpretációjából.

Brahms szonátája tűnt a leginkább érett produkciónak. Itt megszülettek a párbeszéd, az egymásra figyelés gyönyörű pillanatai is. Mintha ebben a darabban jutottak volna leginkább egységes elképzelésre a művészek. A második tétel nyugodt, elgondolkodó szomorúsága, a harmadik lenyűgöző játékossága, kedvessége, időnkénti elragadtatása ritka élmény volt.

Úgy érzem, Beethoven Kreutzer-szonátája volt az a pont, ahol a két művész a legkevésbé jutott egyezségre. Illetve azt is lehetségesnek tartom, hogy az elképzelésben már egységre jutottak, a kivitelezéshez viszont nem volt elég a próbákhoz rendelkezésre álló két nap. S bár az előadásból nem hiányzott az izzó feszültség, az élmény nem volt egészen zavartalan. Kapkodónak, türelmetlennek, összecsiszolatlannak éreztem egy-egy részt. Az első tételben Kocsis minden lehetséges helyen igyekezett fokozni a tempón, meglehetősen hajszolva Repint, aki viszont egyáltalán nem szándékozott ehhez igazodni. A hegedűművész megragadott minden alkalmat a visszahúzásra, ahogy partnere is a gyorsításra.

Az est folyamán többször is úgy tűnt, hogy a művészek nem teljesen értenek egyet az előadás hangulatát illetően. Repin talán szeretett volna olykor több időt hagyni, lassúbb tempókat venni, gyöngédebb, türelmesebb, ha úgy tetszik romantikusabb pillanatokat is előcsalogatni. Kocsis viszont mintha minden hangjegyben az erőt, a vehemenciát, a gyorsaságot, a felfokozottságot kereste volna, nem vágyott semmiféle szelíd romantikázásra. Ezen az estén számomra úgy tűnt, olykor a két kiváló muzsikus nem együtt, sokkal inkább egymás mellett játszik. Különösen feltűnő volt ez a Kreutzer-szonáta első tételében.

A köztük dúló „csata” egyébként rögvest megszűnni látszott, amint a zenélésnek vége lett. Mosolyogtak, elismerő mozdulatokkal mutattak egymásra, kedélyesen beszélgettek a meghajlások alatt. Két ráadásszámot is sikerült „kivastapsolni” tőlük. Bartók Székely románca szerintem sokkal jobban sikerült, mint a koncert elején szereplő rapszódia, Beethoven c-moll szonátájának harmadik tétele pedig mintha már tényleg arról szólt volna, amit Kocsis Zoltán kikezdhetetlen határozottsággal közölt velünk a tétel elkezdése előtt: „...utána hazamegyünk”.