„Több kell, az érzelem!” (A MÁV Szimfonikusok évadnyitója)

2008. október 03.
Zeneakadémia

MÁV Szimfonikus Zenekar
Robert Bokor – hegedű
Vez.: Kollár Imre

SCHUBERT: III. szimfónia
RÓZSA MIKLÓS: Hegedűverseny
BEETHOVEN: IV. szimfónia

Impozáns, úgy is mondhatnám, közönségbarát műsorral lépett a publikum elé péntek este a MÁV Szimfonikus Zenekar, Kollár Imre dirigálásával.
Nem gondolom, hogy egyetlen – és ráadásul legelső – koncert alapján meg lehetne ítélni, milyen lesz egy újonnan kinevezett karmester együttműködése zenekarával. Ami most tetten érhető, az még legfeljebb csak egyfajta elmozdulási irány, a fejlődés, az alakulás apró jelei.

A változás már Schubert szimfóniájának megszólalásakor egyértelműen hallatszott. Ami a technikai szintet illeti, a zenekar határozottan fejlődött. A vonóskar – különösen az általam oly sokat kritizált hegedűszólam – feltűnően sokat javult, mind intonációs, mind pedig ritmikai pontosság terén, még ha nem is sikerült mindig minden belépésük tökéletesen.

Érzésem szerint Kollár Imre nem akart semmi újat, semmi egyénit kihozni a művekből, mintha az elsődleges cél leginkább a hangjegyek maradéktalan, pontos megszólaltatása lett volna. A második tétel szebbnél szebb fafúvós állásaiban az is hamar kiderült, a fúvóskar is jó formában van. Energikusság, nagy igyekezet jellemezte az előadást. Amit kicsit hiányoltam, az a játékosság, a könnyedség volt. Schubert zenéje jócskán adott volna lehetőséget ezekre is, különösen a harmadik, Menüett tételben, bár lényegében mindenütt. A leginkább elevennek, muzikálisnak a negyedik tétel tűnt.

Robert Bokor Svájcban élő, macedóniai születésű szerb hegedűművész. A rendkívül markáns arcéllel rendelkező, rokonszenves muzsikus megnyerő szenvedélyességgel, érzelemgazdagsággal nyúlt Rózsa Miklós Hegedűversenyéhez. A darab tagadhatatlanul magán viseli Bartók hatásait. A hegedűszólam bővelkedik magyarosan kanyargó fordulatokban, amolyan folyondáros, búsongó motívumokban. Ahogyan a mellettem ülő kedves hölgy fogalmazott, olyan ez, mint Dankó Pista kesergője a pusztában. Hát, kétségkívül van benne valami.

A zenekar is jócskán részese volt annak, hogy ez a darab igen hatásosan szólalt meg. Robert Bokor csodálatos hangszínnel hegedül. Persze nem is olyan nagy csoda ez, egy majdnem 260 esztendős Guadagnini hegedűvel a kezében. Mindenesetre nagyszerű technikával és nagy adag muzikalitással megáldott művésszel ismerkedhettünk meg ezen az estén. A második tétel olyannyira úszott az érzelmekben, hogy már-már súrolta az érzelgősség határát is, de szerencsére azért sosem lépte át azt.

A versenymű utáni heves tapsvihar hatására hamarjában kaptunk egy megható ráadásszámot is, Eugene Ysaye a-moll szólószonátájának Malincolia tételét. Nem volt ugyan hibátlan az interpretáció, de megerősítette azt a benyomásomat, hogy Robert Bokor erőssége a kifejezőerőben, az érzelmességben és a már említett csodálatos hangszínben rejlik.

Mire Beethoven szimfóniájára került sor, a zenekar kissé már fáradtnak tűnt. Az első tételben ez még nem is volt annyira érezhető, de az Adagio határozottan álmosra sikeredett. Nem nagyon érdemes kertelni, egyszerűen leült, unalmas volt, darabjaira hullott szét. Bár az együttes nagyjából megtartotta a technikai szintet, a ritmikai pontosságból veszítettek keveset, a muzikalitás pedig sajnos hiányzott. Úgy érzem, ez elsősorban a karmester számlájára írható, hiányzott ugyanis a kiforrott elképzelés, ami a hangok egymásutánját zenévé foghatta volna össze. A harmadik tételben sokat javult a helyzet, majd a negyedik már egészen fergetegesre sikeredett, bár valójában ez leginkább Beethoven érdeme.

Kollár Imre vezénylésére talán a határozottság a legmegfelelőbb szó. Egész este úgy éreztem, a dirigens erőssége a keménységében rejlik. Ami ennek pozitív eredménye, az a technikai javulás, a ritmikai feszesség, egyszóval a fegyelem, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy egy zenekar valóban magas színvonalon legyen képes megszólalni. Ugyanakkor hiányoltam például az igazán hatásos pianókat, a gazdagabb zenei fantáziát, ötletességet, játékosságot, és időnként egy kis gyöngédséget is.

Összességében azonban mindenképpen fejlődést érzékelhettünk a MÁV Szimfonikus Zenekar teljesítményében. Bízom benne, hogy a fegyelmezettség mellé idővel egy kis könnyedség is társul, s a zenekar és karmesterük hosszútávon is megtalálja egymással az ideális összhangot.