Budapesten
Hogy egy műsor összeállításában milyen szempontok játszanak szerepet, azt – amennyiben nem kérdezzük meg az előadóktól – sokszor csak találgatni lehet. Ettől függetlenül nem nagy baj, ha a közönség érez valami logikát a felépítésben. Jómagam a közönség részeként keretes felépítést véltem észlelni...
Budapesten
Az Orfeo Zenekar Simon Standage koncertmestersége alatt gyakorlatilag elérte az elérhető legmagasabb színvonalat, és így Vashegyi is meg tudja valósítani, amit akar; Händel partitúrájában kihangsúlyozni a lényeges momentumokat.
Budapesten
Olari Elts rém energikusan irányítja a zenészeket, hol csak egy kézzel, hol annyival sem, sajátos mozdulatait látva felrémlik, nagyjából így játszaná el Rowan Atkinson Lagardère lovagot, nem is vezényel, festeget valahova a levegőbe, vagy nem is tudom, mit csinál, mélyen belenyúl az Erőbe, de valószínűleg csak megpróbálja átadni azt, amivel eggyé vált: a zenét.
Budapesten
Ha a közönség bevonásával zajló zenei improvizációk, valamint a különféle előadói és zeneszerzői ötletek felsorakoztatása mellé odatesszük, hogy a muzsikusok olykor a terem különböző pontjain zenélve a teret is bejátszották, abba a paradoxonba ütközünk, hogy a Mezítlábas Zenészek tulajdonképpen élővé tették a kortárs zenét.
Budapesten
Ez a Bartók–Kocsis–Juronics triász elég ütőképesnek tűnik. A Fából faragott királyfi előadása minden szempontból rendkívülinek bizonyult, amiről csak azért lehetetlen csupa elragadtatással beszélni, mert csak egyetlen egyszer volt módunk megnézni. Így elsőre elég sok volt az „összművészeti” élmény.
Budapesten
A nyitóhangverseny kapcsán azon elmélkedtem, vajon milyen lehetne egy ilyen fesztivál első eseménye. Hát, mondjuk pont ilyen, mint a záróhangverseny volt. Nagyhírű angol zenekar, nagyhírű svájci vezetőkarmesterrel, nagyhírű magyar szólistával, nagyon népszerű számokból összeállított műsorral – nem csoda, hogy teljesen megtelt a BBNH.
Budapesten
Lajtha és Weiner – a két szerző, akik miatt ott voltam. Azért éreztem kötelességemnek, hogy elmenjek erre a hangversenyre, mert komolyan tartom és hirdetem: mindkettőjüket sokkal gyakrabban kellene játszani. Persze, nem biztos, hogy így.
Budapesten
Békebeli, műkedvelő szalon-hangulatot, kamarastílt árasztott minden, kivéve a Vlach Quartet produkcióját, melyet nem nevezhetünk kellemes, könnyed, harmonikus házimuzsikálásnak – annál sokkal, de sokkal többet nyújtott ez az együttes.
Budapesten
Azt hiszem, nem árulok el titkot senkinek azzal, ha ismét leírom: az I Musici di Roma fantasztikus zenekar. Minden szó igaz, amit a kritikák írnak. Mennyei hangzás, kivételesen érzékeny vonókezelés és megfellebbezhetetlen stílusismeret jellemzi játékukat.
Budapesten
Rahmanyinov talán populárisabb, behízelgőbb a kelleténél, Szkrjabin zenéjén pedig túlságosan is érződik, hogy szerzőjük egy obskúrus teozófiai eszme apostola, de azért állandóan kísérletezünk velük. Lehet, hogy pont ezeket a tulajdonságaikat szeretjük?
