Pas de deux - A Szegedi Kortárs Balett és a Nemzeti Filharmonikusok együtt

2012. március 25.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Szegedi Kortárs Balett,
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Díszlet, jelmez: Bianca Imelda Jeremias
Vezényel: Kocsis Zoltán
Koreográfia: Juronics Tamás

STRAVINSKY: Orpheus
BARTÓK: A fából faragott királyfi

*

Időnként úgy érzem, hogy mi még nyomorunkban is szerencsések vagyunk. Budapesten kifejezetten élénk és izgalmas a zenei élet, jó végigböngészni a műsorajánlatokat és híreket, hova menjünk hangversenyre, kit és mit hallgassunk meg. Viszont minden évben vannak olyan programok is, amiket semmilyen kalauzban nem kell kikeresnem. Előre tudom, hogy szeptemberben lesz a Fesztiválzenekar Mahler Ünnepe, május végén pedig az UMZE „Hommage à Ligeti” hangversenye. Van egy harmadik alkalom is, aminek ráadásul az időpontja fix: a Nemzeti Filharmonikusok tisztelgése március 25-én, Bartók születésnapján. Mindig jó előre tervezek, mert bármi történik, ezeken évről-évre ott akarok lenni.

Az NFZ Bartók-hangversenye némiképp eltér a másik kettőtől. Azokról tudom, hogy nagyon jól fognak zenélni és nagyon szép lesz minden, de ha ez utóbbit kéne minősítenem, hamarabb jutna eszembe más jelző: ez a koncert „fontos” szokott lenni!

A Nemzeti Filharmonikusok hangversenyei rendszeresen vannak rám katartikus, változtató nagy hatással. Ilyen volt a Pelléas, ilyen a Mózes és Áron, de ilyenek voltak azok a nagyszabású oratorikus művek is, amit ilyenkor, a Tavaszi Fesztivállal karöltve meg tudtak valósítani: tavaly a Budavári Te Deum, korábban a Cantata Profana – és így tovább...

Most például arra vettek rá, hogy gondoljam át újra, amit a zenéhez illesztett balettekről véltem tudni. Valahogy a balett nem az én műfajom, számomra legtöbbször csak figyelemelterelés. Vagy ez működik, vagy az zavar. Valami ilyesmit érezhetnek néha maguk a balettművészek, koreográfusok is, legalábbis emlékszem egyszer egy olyan interjúra, amiben a mester kifejtette: igen, eszébe jutott már, hogy jó lenne zene nélkül megkoreografálni valamit, de nem vált be, mert jobb, ha van valami, ami elnyomja a lépések, ugrások zajait...

Ez az egész problémahalmaz – számomra – ott jelentkezik elsősorban, ahol különböző népszerű zenei részletekre komponálnak táncos esteket.

Egészen más a helyzet, ha a mű eleve balettnek készült. Stravinsky már az Orpheus komponálása közben együttműködött a koreográfussal, és ha a mostani díszlet és színrevitel más is, mint az eredeti lehetett, egészen más szemmel-füllel tudtam követni, mintha a zenét „csupaszon” adták volna elő.

Furcsa érzés volt, de először szembesültem azzal a felismeréssel, hogy igenis van balett, ami jelentős többletet nyújt a csupán zenére korlátozott előadáshoz képest.

Bocsánat, a felismerés azért nem volt teljesen előzmény nélküli, és azt a bizonyos konkrét előzményt azért is kell kihangsúlyoznom, mert azt is a Szegedi Kortárs Balett követte el. Juronics Tamás Csodálatos mandarinját sajnos nem láttam élőben, csak a tévében sikerült egyszer elcsípnem. Igen hatásos munkának tűnt, és valahol komoly szégyennek tartom (nem magamra nézve), hogy hosszú évek óta hiába keresem bármilyen felvételét.

Talán jóvátehető: megjelenhetne például egyben is a mostani produkcióval. Én biztosan megvenném – díszdobozban, fűzve, bőrkötésben...

Ez a Bartók–Kocsis–Juronics triász ugyanis elég ütőképesnek tűnik. A Fából faragott királyfi előadása minden szempontból rendkívülinek bizonyult, amiről csak azért lehetetlen csupa elragadtatással beszélni, mert csak egyetlen egyszer volt módunk megnézni. Így elsőre elég sok volt az „összművészeti” élmény.

Légszomjjal küszködik az ember, annyira szép a Fából faragott első perceiben az az „egyszer volt, hol nem volt” bevezető, és ott még az sem zavart nagyon, hogy éppen amikor kissé elsötétedik a nézőtér, az utóbbi időben egyre neveletlenebb közönség még szeret fészkelődni, torkot köszörülni, rendezkedni, műsorfüzetet összehajtogatni, olvasószemüveget akkurátusan a (pattanó fedelű) tokjába visszarakni.

Aztán felépült az egész mű. Most először éreztem, hogy valóban mesél, hogy végigvezet egy történeten. Himnikus emelkedettséggel és részletekben is gazdagon.

A koncertélmény a megismételhetetlen pillanat élménye, de ezt a művet, magát az alkotást akkor is jó lenne „elsajátítani”, maradéktalanul magunkévá tenni. Ehhez az átlagosnál sokkal mélyebb ismeretség, tanulmányozás szükséges. Azért kellene ezt az előadást felvenni (lehetőleg stúdióban, köhécselő közönség nélkül), mert ez a díszlet, ez a koreográfia és ez a zenekari előadás egyenértékű részei tudtak lenni a Bartók-kompozíciónak.

De azt sem bánnám, ha Kocsis Zoltán és Juronics Tamás addig is törnék a fejüket valami új, közös feladaton.

fotók: Felvégi Andrea