Olari-Ó! (Pannon Filharmonikusok / Brahms, Sosztakovics)

2012. április 21.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Pannon Filharmonikusok
Baráti Kristóf – hegedű
Vez.: Olari Elts

BRAHMS: Tragikus nyitány
SOSZTAKOVICS: 1. hegedűverseny
BRAHMS: I. szimfónia

*

Az a helyzet, hogy én tulajdonképpen a – képzeletbeli toplistám versenymű kategóriájában dobogós helyen feszítő – Sosztakovics-hegedűversenyre voltam kíváncsi, még a villanyoltás előtti pillanatokban sem a Tragikus nyitányra hangolódtam, eszem egyre csak azon járt, hogy élőben hallhatom egyik kedvenc művemet, neves szólistával, recenziókban elismeréssel említett zenekarral, s vajon menjek-e haza a szünetben, őrizve az élményt, vagy higgyek abban, hogy egy romantikus szimfónia, ha fokozásra nem is, levezetésre még jó lehet nálam egy katartikusan szorongásos XX. századi versenymű után.

Aztán jött a karmester, Olari Elts, és hamarosan azon kaptam magam, hogy gondolatban magamat korholom: így jár, aki előre spekulál, és nem üres edényként érkezik a koncertre.
Mert erről az estéről nem a Brahmsok miatti előzetes nyűglődésem, még csak nem is a várt hegedűverseny a legmaradandóbb emlékem, hanem az, amit és ahogy a karmester művelt.

Elts rém energikusan irányítja a zenészeket, hol csak egy kézzel, hol annyival sem, sajátos mozdulatait látva felrémlik, nagyjából így játszaná el Rowan Atkinson Lagardère lovagot, nem is vezényel, tulajdonképpen festeget valahova a levegőbe, vagy nem is tudom, mit csinál, mélyen belenyúl az Erőbe, de valószínűleg csak megpróbálja átadni azt, amivel eggyé vált: a zenét.

Pillanatok alatt átesünk a Brahms-nyitányon, jött a vágyott Sosztakovics, hozzá Baráti Kristóf, makulátlan interpretációval, ami nekem most egyszerre pozitív és negatív jelző, mert sehol egy hiba, amibe bele lehetne kötni, de épp ez a tökéletesség okozza a hiányérzetet, azt, hogy nyomát nem találom a sebezhetőségnek, amiből szerintem szükséges egy púpozott kanálnyi ehhez a műhöz.
Baráti szinte mozdulatlanul áll végig, a behúzott nyak sejteti csak a koncentrálást, az elmélyedést, a ráadásokban aztán már kihúzza magát, ebből látni, hogy ha bele nem is halt, de azért fejben ott volt a versenymű alatt is.

Fél szemmel közben azért Eltsre is érdemes volt figyelni, hisz most nem csak a zenekart kellett irányítania, ugyanennyire fontos volt a szólista kiszolgálása is. Metakommunikációja ezúttal is működött, még úgy is, hogy két tételben pálca nélkül vezényelt, csak kezeivel formálta minőségivé a hangzást.

És most már persze eszembe sem jut hazamenni, mert így már nem csak levezetésre jó a Brahms Első. A karmester ott folytatja, ahol abbahagyta, koncentrálva keveri a zenét, nem lepődnék meg, ha mágikus formulákat motyogna közben, a pálcát most sem minden tételben veszi kézbe, fokoz, feszít, old, megy neki, no persze ehhez kell a Pannon is, talán csak a második tételben nem vesznek le mindent, de amúgy az együttműködés tökéletes, az eredmény pedig lenyűgöző.

Elts nem ad ráadást, viszont szekciónként ünnepelteti a muzsikusokat, hosszasan, megérdemlik, fogták az adást, amit a karmester küldött nekik. Valamit nagyon tud az észt maestro, és edzésben is lehet, olvasom, vezényel operában, szimfonikus zenekarnál, de van otthon egy saját kortárszenei együttese is, a NYYD Ensemble.
Egyébként járt már nálunk, 2008-ban az Armel operaversenyen Marschner Vámpírját vezényelte, s közvetve ugyan, de a pécsiek neki és az Eyjafjallajökull tűzhányónak köszönhetik jelenlegi vezető karmesterüket, merthogy anno Elts a vulkánkitörés miatt mondta le fellépéseit, amikre Bogányi Tibor ugrott be helyette.
Hát, nem bánnám, ha a jövőben Elts ugrana mifelénk minél többször.

Olari Elts A fotó a budapestit megelőző pécsi hangversenyen készült. Forrás: www.eozinmagazin.hu