Talán máskor, talán máshol (Az Erdődy Kamarazenekar az Urániában)

2012. március 23.
Uránia Nemzeti Filmszínház

Erdődy Kamarazenekar
Vez.: Jankó Zsolt

KARŁOWICZ: Szerenád, op. 2
LAJTHA: Sinfonietta vonószenekarra, op. 43
WEINER: Pastorale, fantázia és fúga, op. 26
ORBÁN GYÖRGY: Udvari táncok – ősbemutató

*

Már megint egy szélsőségesen szubjektív beszámolót olvashatnak. Saját magammal kell polemizálnom, mert végig nagyon rosszul éreztem magam, és nem mindig – és főleg nem egyértelmű biztonsággal – tudtam megmondani, hogy mitől.

Körülbelül mindentől.

Elég kényelmetlen volt az a gondolat, hogy egy másodosztályú teremben egy másodosztályú zenekar másodosztályú darabokat játszik, másodosztályú közönségnek...

Az Uránia Nemzeti Filmszínház díszterme egyébként nagyon barátságos, mór stílusú díszítése, aranyozott keretű tükrei, mind nagyon szépek. Sok koncertet nem hallottam ott, és az a néhány alkalom nem volt elég ahhoz, hogy megbarátkozzam a helyszínnel. Az akusztika nem túl jó, de hiba lenne mindent erre kenni. Sok zenei eseményt szerencsére nem szoktak ide szervezni, de a Tavaszi Fesztivál évről-évre kísérletezik vele.

Többnyire most is csak a terem cirádás ékítményei vonják magukra a figyelmem. Amit a pódiumról hallok, sajnos most nem tud maradéktalanul lekötni.

Az Erdődy Kamarazenekart régen hallottam utoljára, de egyáltalán nem úgy élnek az emlékeimben, mintha valami futottak még kategóriájú muzsikusok lennének, sőt, kellemes koncerteket köszönhetek nekik. Nem tudom, hogy most mi az oka, de legtöbbször nem sikerült elérniük az elemi tisztaságnak azt a fokát, ami egy vonószenekart a középszer fölé emelne. Elég egy kevés lebegés, hogy már ne érezzük annyira tömörnek és fényesnek a hangzást, hogy ne tudjuk úgy követni a harmóniák irányait, hogy ne legyenek annyira áttekinthetők a szólamok. Önmagában nem voltak komoly problémák, de az elszomorított, amikor már sokadszorra jutott eszembe a kérdés, hogy egy összeszedettebb, magvasabb előadás vajon mennyit tehetett volna hozzá a művekhez?

Jankó Zsolt jó muzsikusnak tűnik, azt kell majd még felismernie, hogy nem neki kell megszólaltatnia a zenét. Most egy kicsit „túlmozgásosnak” tűnt, igaz, a háttérben maradás képessége és bátorsága csak összeszokott karmester–zenekar párosban jöhet létre.

Mieczysław Karłowicz „fin-de-siècle” szerenádja kevéssé érett, hallhatóan zsenge kompozíció. Posztromantikus stílusjegyek, de nem túl komoly, néhol egyenesen pehelykönnyű, „filmzenés” tematika. Természetesen ez elegendő, sőt kifejezetten előny egy szerenád esetében, de ennyiből nem nagyon tudni, mivé lehetett volna később egy ilyen tehetség, ha nem ragadja el mindössze harminchárom évesen kedves hegyei között egy lavinabaleset.

Lajtha és Weiner – a két szerző, akik miatt ott voltam. Azért éreztem kötelességemnek, hogy elmenjek erre a hangversenyre, mert komolyan tartom és hirdetem: mindkettőjüket sokkal gyakrabban kellene játszani.

Szükségtelennek tartom holmi méltatlan elfeledettségről papolni, eszemben sincs félreismert géniuszokként hivatkozni rájuk. Nem az ő műveik terelték új utakra az európai zenetörténetet, nem ők a legnagyobb magyar szerzők, de hiszem, hogy nekik is rendkívül fontos szerepük volt abban, hogy azok is kinevelődhettek. Részük volt a magyar kultúrtörténetben, abban, hogy ma azok vagyunk, akik vagyunk. Nem évfordulókon szervezett mesterséges megemlékezéseken kellene leporolni ezeket a darabokat, hanem folyamatosan játszani, mert látnunk kell az utat, amelyiken járunk!

Lajtha Sinfoniettája, és a most hallott Weiner-opus is viszonylag rövid, a szokásos „nyitány–versenymű–szimfónia” hangversenymodellben minden további nélkül betölthetnék az első műsorszám szerepét.

De ugyanilyen Orbán György most bemutatott darabja is. Az Udvari táncok szintén egyfajta vonószenekari szvit. Fantáziadús ötletek, szellemes megvalósítás, derűs és jó zene.

Ha ezeket a műveket folyamatosan repertoáron lehetne tartani, akkor talán a közönség sem lenne olyan lusta és közömbös. Köhögnek, zörögnek, saját magukkal vannak elfoglalva. Aktivitást sem a mű közben tanúsítanak – például feszült koncentrációval –, hanem a tételek közötti szünetekben. A karmester intéseinek, hát-fordításának és pisszegéseknek is fittyet hányva, kíméletlenül beletapsoltak mindegyikbe.

Nagyon jó lenne próbát tenni ugyanezekkel a művekkel – és ugyanígy az Erdődy Kamarazenekarral – csak éppen más helyszínen, más közönség előtt. Nincs kizárva, hogy egészen másképp érezném magam.