Valami (majdnem) mindig hiányzik (A Royal Philharmonic Orchestra a Tavaszi Fesztivál záróhangversenyén)

2012. március 26.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Royal Philharmonic Orchestra
Baráti Kristóf – hegedű
Vez.: Charles Dutoit

BEETHOVEN: D-dúr hegedűverseny, op. 61
DVOŘÁK: IX. (e-moll) szimfónia („Az Újvilágból”), op. 95

*

A nyitóhangverseny kapcsán azon elmélkedtem, vajon milyen lehetne még egy ilyen fesztivál első eseménye. Hát, mondjuk pont ilyen, mint a záróhangverseny volt. Nagyhírű angol zenekar, nagyhírű svájci vezetőkarmesterrel, nagyhírű magyar szólistával. Volt még a nagyon népszerű számokból összeállított műsoruk, így nem csoda, hogy teljesen megtelt a BBNH.

A fesztivál eddigi hangversenyeivel ellentétben egy szál üresen maradt helyet sem láttam, noha a többi három koncerten, amin ott voltam, igencsak maradtak foghíjas sorok, ki tudja miért nem jöttek el azok, akik valamilyen módon jegyhez jutottak. Lehet, hogy a szervezők is úgy gondolták, ez az igazi esemény, mert úgy rémlik, a molinó, amit eddig hiányoltam, most került ki először az első emeleti mellvédre az orgona elé. Végre otthon éreztem magam, mert biztos lehettem benne, az éppen zajló 12 Budapesti Tavaszi Fesztivál valamelyik eseményének vagyok részese.

A Muzsika márciusi számában Kovács Géza a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségének elnökeként adott interjút J. Győri Lászlónak. Ebben azt a költői(?) kérdést teszi fel, miért kell a közönségnek egy héten belül három zenekar hangversenyén meghallgatnia Dvořák Kilencedik szimfóniáját. Egy oka biztosan van: hogy szereti.
Félre téve az iróniát: ez nem kellene, hogy túlzott kompromisszumokra késztesse a zenekarokat. Mert tényleg elgondolkodtató, hogy két londoni társaság kéthónapnyi különbséggel a fent említett művel jön Budapestre. Ezek után, aki helyesen felel arra a találós kérdésre, na, mi volt a ráadás, még hangszórót sem érdemel; persze, hogy a Ruszlán és Ludmilla nyitánya. (Lehet, hogy volt még a Figaróé is, de azt már nem vártam meg.)

Kezdjük az elején: ha hegedűs a szólista, szintén biztos találat Beethoven versenyműve. Pedig elég kemény dió, bármilyen ismert is a hatásos első tétel, nehéz a szép dallamokból összefogottan felépíteni a zenei struktúrát. Nem sikerült most Baráti Kristófnak sem. Inkább a szép dallam behízelgő megszólaltatására koncentrált, kevés szenvedéllyel, Dutoit a tuttikban erőteljesebbnek tűnt. A lassútétel nem ennyire kényes, rendben is volt, de a mű zeneileg legerősebb része a zárótétel. Itt már összhangban volt szólista és zenekar is, helyére tették a táncos, rusztikus karakterű muzsikát.

Itt még megjegyzendő, abban a hangversenyteremben, ahol tényleg jó zenekarok mélyvonós szekciói elvéreznek, azaz éppen hallhatóan szólnak, a Beethovenhez csökkentett létszámban felálló RPO vonóskara (nyolc cselló, hat bőgő) basszusa feltűnően jól szólt.

A szünet után teljes létszámban jelentek meg a zenészek (16 elsőhegedű stb.). Dutoit Marrinerrel ellentétben nem olyannak tűnt, mint aki sokat elmélkedik azon, hogyan lehet újdonságként tálalni az agyonjátszott művet. Az első tétel minden különösebb fakszni nélkül lezajlott, a karmester bízott zenekara nyers erejében. Ami nem jelenti azt, hogy a hangzás nyers lett volna, sőt kifejezetten szép volt.
Azt jelenti, Dutoit úgy gondolja, ha egy jó nagyzenekar jól kihasználja, megvalósítja azokat a lehetőségeket, amelyeket egy ilyen sok szép dallamból, gazdag hangszereléssel megkomponált mű számukra felkínál, már minden rendben is van. Mind a karmester, mind a zenekar van azon a szinten, hogy már nem tudják elrontani a második tételt, a harmadikban kifogásolható volt a hamiskás fagott, de egy zenekar számára jutalomjáték ez is, meg a negyedik tétel is, jól játszottak, nem vitás.
És a ráadás Glinkában száguldoztak a hegedűk, szépen, nagyon szépen szólt a csellószólam, akik ezt jobban csinálják, hazudnak, de legalábbis nem hiszek nekik.