Láttunk egy fél Bohéméletet Szegeden

A Bohémélet a műfaj talán legszebbje. Ehhez képest nem láttam sokszor színpadon, de ez nem véletlen. Nyilván eleve kevesen merik műsorra tűzni, hiszen aki a zeneirodalom legismertebb, legtöbb asszociációt keltő, legtöbbször hivatkozott darabjaival próbálkozik, az vagy nagyon-nagyon keveset tud – vagy nagyon is sokat. Nem kétséges, hogy Pál Tamás rendezése melyik eset.

Utolsó bálozók (Az Álarcosbál a Kolozsvári Magyar Operától)

A Café Momus minden szerkesztője, szerzője, volt és leendő munkatársa jön nekem egy sörrel. Nem egy korsóval, egy hordónyival ezért. Egész keddi nap "azon gondolkodám", miféle szörnyű bűn, ősi vétek terheli a lelkemet, hogy nekem itt most ezt. Mindazonáltal az előadás megugrotta a jelenlegi magyar operajátszás átlagszínvonalát, és ez az esti penzum körüli korábbi dohogásomat előbb kíváncsisággá, később érdeklődéssé érlelte, mely a második felvonásra időnként az elismerésig élénkült.

Bravó! Bravó! Bravó! Még nincs éjfél. Alig több mint egy órája ültek el a döbbenet és csodálat hangjai a Zeneakadémián, s a számítógép fölé görnyedve próbálom a megfejthetetlent megfejteni. Döbbenet és csodálat? Igen, több oldalról is.

Kőrösi Csoma Sándor királysága (Csoma – opéra cinématique a MűPában)

Ahogy mondani szokás, a legjobb rendező az élet, hiszen egyetlen forgatókönyv sem tervezhette előre azt a rendkívüli hatást, amelyet a lét és nemlét mezsgyéjét megjáró, onnan visszatérő Törőcsik Mari tolmácsolásában előadott szöveg ereje okozott.

Maga mindent kétszer mond, kétszer mond? (Dupla Kékszakállú a MÁO-ban)

Az eredetileg remeknek tűnő ötlet, hogy egy este kétféleképpen vigyék színre Bartók operáját, legalább két ponton feneklett meg: a rendezői invenciók (enyhén szólva) korlátozott számán és az énekesek teljesítményén.