Tuti buli volt, de frankón, haver! (A Xerxes a MÁO-ban)

A rendezés valamilyen közel-keleti környezetbe helyezte az ókori Perzsiában játszódó történetet. Az ilyesféle modernizálás az operamúzeumban ma már szinte kötelező, mintha mindenképpen igazolni kellene, van értelme kétszáz éves műveket bemutatni...

Parsifal 26 (A Parsifal a MÁO-ban)

Mivel a huszonhat évvel ezelőtti bemutató főszereplői közül Polgár László és Molnár András most is a színpadon volt, csábító lenne az összehasonlítás, de nem teszem. Először, mert lemezjátszómat, lemezgyűjteményemet rég eladtam, másodszor, mert a lényeg az, hogyan működik ma az előadás, teljesen függetlenül múltjától. Nos, a rendezés józanul logikus, és ezért tényleg mondható időtlennek.

Bécsi vér (A Don Giovanni a Tavaszi Fesztiválon)

Másodszor vendégszerepelt a MűPában a Bécsi Állami Operaház, és másodszor is Mozart-operát hozott el a repertoárjából. Mégis, micsoda különbség: a két és fél évvel ezelőtti Figaro házassága csupán a nagyszerűen muzsikáló zenekar és két szólista okán maradt emlékezetes, a mostani Don Giovanni viszont ízig-vérig színház volt, jelentékeny hangokkal és karizmatikus zenei irányítással.

„Az egész miskulanciát elnyeli a tenger” (Haydn: A filozófus lelke, avagy Orpheusz és Eurüdiké)

A fesztiválközönség végigmocorogta az előadást, mobilozott egy keveset, köhécselt olykor, majd a végén megünnepelte az est közreműködőit, s a rendező érkeztekor jött a – mostanában obligát – búzás. Zsótér, művésztársait finoman előreküldve, oldalt elhagyta a terepet. Kár, mert úgy vélem munkája (számomra) az évad eddigi legizgalmasabb produkcióját eredményezte.

Ökörködés a köbön (A Kalózkaland Szegeden)

Az előadással kapcsolatban hallottam, olvastam lekicsinylő véleményeket is (többek között a Momuson is). Számomra – New York, Prága után – gondtalan kikapcsolódást, jó értelemben vett agymosást jelentett a produkció. Hosszú hónapok óta nem volt ilyen felhőtlen, bolond, bohó bő két órában részem.