Bécsi vér (A Don Giovanni a Tavaszi Fesztiválon)

Másodszor vendégszerepelt a MűPában a Bécsi Állami Operaház, és másodszor is Mozart-operát hozott el a repertoárjából. Mégis, micsoda különbség: a két és fél évvel ezelőtti Figaro házassága csupán a nagyszerűen muzsikáló zenekar és két szólista okán maradt emlékezetes, a mostani Don Giovanni viszont ízig-vérig színház volt, jelentékeny hangokkal és karizmatikus zenei irányítással.

„Az egész miskulanciát elnyeli a tenger” (Haydn: A filozófus lelke, avagy Orpheusz és Eurüdiké)

A fesztiválközönség végigmocorogta az előadást, mobilozott egy keveset, köhécselt olykor, majd a végén megünnepelte az est közreműködőit, s a rendező érkeztekor jött a – mostanában obligát – búzás. Zsótér, művésztársait finoman előreküldve, oldalt elhagyta a terepet. Kár, mert úgy vélem munkája (számomra) az évad eddigi legizgalmasabb produkcióját eredményezte.

Ökörködés a köbön (A Kalózkaland Szegeden)

Az előadással kapcsolatban hallottam, olvastam lekicsinylő véleményeket is (többek között a Momuson is). Számomra – New York, Prága után – gondtalan kikapcsolódást, jó értelemben vett agymosást jelentett a produkció. Hosszú hónapok óta nem volt ilyen felhőtlen, bolond, bohó bő két órában részem.

Haydn versus Gourzi (A Philemon és Baucis a Vasúttörténeti Parkban)

Tulajdonképpen két zeneszerző művét hallottuk, hiszen a dirigensi feladatot is ellátó Konstantia Gourzi nem csak egy-két hiányzó számot pótolt Haydn stílusában, hanem huszadik századi hangvétellel írott, hosszabb részleteket komponált a fennmaradt számok mellé, nagyon is keményen ütköztetve a két korszak zenei világát.

JégAnyegin, avagy a csinovnyik halála (Az Anyegin Bécsben)

Falk Richter egy koncepció nélküli „jégszagú” gyászdarabot rendezett, ahol az elejétől a végéig esik a hó, és emellett a fekete az uralkodó szín, s a színpadi sivárságot Seiji Ozawa sem tudta feledtetni. Az előadást az énekes szólistáknak kellett megmenteniük, ami – egy kivétellel – sikerült is nekik.