JégAnyegin, avagy a csinovnyik halála (Az Anyegin Bécsben)

2009. március 13.
Bécs
Wiener Staatsoper

CSAJKOVSZKIJ: Anyegin

Simon Keenlyside, Tamar Iveri, Ramón Vargas, Nadia Krasteva, Aura Twarowska, Margareta Hintermeier, Ain Anger, Hans Peter Kammerer, Marcus Pelz, Alexander Kaimbacher
Vez.: Seiji Ozawa
Rend.: Falk Richter

Aki nyomon követi a nagy európai házak repertoárját, annak feltűnhet, hogy szinte minden évben sort kerítenek szláv opera premierjére, sőt idén a Scalában és a berlini Deutsche Operben a Marinszkij Színház több produkcióval is vendégszerepel.
Bécsben a 2006/07-es évad Pikk dámája, majd a 2007/2008-as évad Borisz Godunovja után idén márciusban volt az Anyegin bemutatója. Külföldön még nem láttam orosz operát, így nagyon kíváncsi voltam, hogy egy elsőrangú nemzetközi csapat (köztük többen szláv származással vagy „történelmi háttérrel”) mit is hoz majd ki az Anyeginből.

Nos, a kép meglehetősen vegyesre és zavarosra sikeredett. Falk Richter rendezésével ugyanis nehéz mit kezdeni. Az odáig érthető, hogy a rendező – a Prologban tett nyilatkozata szerint – időtlen, mindenkor érvényes darabnak tekinti az Anyegint, de ez még nem ok arra, hogy egy koncepció nélküli „jégszagú” gyászdarabot rendezzen, ahol az elejétől a végéig esik a hó, és emellett a fekete az uralkodó szín. Ez sem a darab valós évszakainak folyásával nem egyeztethető össze, de ettől elrugaszkodva is kérdéses, hogy el tudjuk-e alapszimbólumként képzelni. A hó mellett ugyanis a jég tűnik a másik meghatározó képi motívumnak: Tatjána ágya egy jégtömbökből összerakott keskeny, felül is zárt kubusz, itt írja meg levelét, s ez a második kép egyetlen díszleteleme. A Larin-bálon pedig jégcsapszerű világítótestek ereszkednek le a színpad elejére, és a belülről megvilágított, lila neonfényben úszó báli asztal azoknak a jégtömböknek az átrendezésével készült, amelyek az első felvonásban még Tatjána szobájaként-ágyaként funkcionáltak (díszlet: Katrin Hoffmann). A szinte végig fekete színpadkép és a jégmotívum a hősök leküzdhetetlen predesztináltságát kívánnák érzékeltetni? Nem tudom, de ha ezt el is fogadnánk, akkor is túlzottan egysíkú és leegyszerűsítő megközelítése ez az ettől azért összetettebb mondanivalójú darabnak, amelynek egyéb rétegei tökéletesen elfedve, láthatatlanul maradnak. Vajon tudatosan?

A jelmezek (Martin Kraemer munkái) is az emberi kapcsolatok gyászos kudarcát hivatottak jelezni: a piros ruhába öltözött Olgán és Larinán kívül a főszereplők feketében, időnként szürkében jelennek meg. A jelmezek egysíkúsága gyakorlatilag lehetetlenné teszi bármelyik karakter változásának megjelenítését. Tatjána már az első képben fekete ruhában van, predesztinációja színpadra lépésénél gyomron üti a nézőt.
Anyegin és Lenszkij szürke öltönyben. Anyegin az elejétől a végéig pontosan ugyanaz a kiégett, teljesen szürke és közömbös, gyakorlatilag nem létező karakter, még csak minimális változatást sem várt el a rendező a figurától. Lenszkijről csak ugyanezt lehet elmondani. A főhősöket a rendező szürke átlagemberként kezeli, amit az első felvonás párosainak jelenetében képileg is megmutat a nézőnek. A díszletet az első képben öt-hat feketébe öltözött pár alakítja, akik szoborként összeölelkezve állnak a színpad hóeséses hátsó harmadában. Az Olga–Lenszkij páros rövid kettőse alatt Anyegin és Tatjána, ez utóbbiak kettőse alatt pedig Olga és Lenszkij állnak be hátulra, az emberdíszlet részévé válva.

A harmadik felvonás Gremin-bálja a gyászos vég beteljesedése, amit ilyen előzmények után még mindig sikerült képileg is fokoznia a rendezésnek. A közismert polonéz teljes képzavart hoz a színpadon: a színpad tükörfekete, lépcsősen lejt az árok felé, és a zene ritmusára fekete báli ruhába öltözött párok lépnek be egyenként, csigalassúsággal a színre. Ponnelle-nek elhittem, amikor a bécsi Figaro lakodalmi jelentében feketébe öltöztette a kórust, és tánc helyett egy-két tétova lépés uralta a színpadot; sőt neki köszönhetően vettem észre, hogy Mozart lakodalmi zenéje tele van frusztrációval és elfojtott indulatokkal. Ponnelle megmutatta a színpadon a zenét. Falk viszont a polonéz esetében tökéletesen a zene ellenében dolgozik. Sajnos. Anyegin még itt is szürkében ténfereg a színpadon.

A színpadi sivárságot Seiji Ozawa sem tudta a zenekari árokban feledtetni. A maestrót még sosem hallottam élőben, és őszintén meg kell mondanom, csalódást okozott. Az első felvonásban a zenekar gyakorlatilag nincs jelen, a néző és hallgató csak néha eszmél rá, hogy ők is közreműködnek az előadáson. Mindezt a világ egyik legjobb zenekarával, s talán legjobb operazenekarával felmutatni, nem túl nagy érdem. A színpadi képzavar az árokra is áttevődik: a kiváló felkészültségű, lenyűgöző hangszeres tudású és tökéletes összjátékot művelő zenészek keze alatt valójában alig szólal meg valami Csajkovszkij muzsikájából. Hol maradnak az érzelmes, olykor panaszos, lelket illusztráló fafúvók? És az összetéveszthetetlen, a szerző névjegyének számító vonós motívumoknak is sikerül elmaradniuk ezen az estén. Ozawa egyeztetett vajon a rendezővel?

Nem maradt más hátra, az énekes szólistáknak kellett megmenteniük az előadást, ami – egy kivétellel – sikerült is nekik. A lírai hangú Ramón Vargas Lenszkijként nagyszerűen helytáll, s bár a drámaibb részekben és a magasságokban picit szűkül a hangja, de lírai megmozdulásaival nagyon szép pillanatokat szerez, és nagyszerűen sikerül a II. felvonásbeli ária is. Alakítást ne várjunk tőle, hisz ebben a rendezésben Lenszkij szinte nem is létező személy.

A Tatjánát éneklő, a Metbe és hasonló házakba visszatérő Tamar Iveri viszont csalódás. Korunk szopránbetegségében szenved: sötétít. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy első megszólalásakor hirtelen nem lehetett tudni, hogy Olga vagy Tatjána énekel-e. (A bársonyos és egyben tartalmas mezzóval rendelkező, hibátlan vokális teljesítményt nyújtó Nadja Krasteva aztán gondoskodott Olgaként a későbbi megkülönböztethetőségről.) A szoprántól elvárná az ember, hogy felfelé nyíljon és fényesedjen, Iverinél azonban ez nem így történik. Az pedig egészen furcsa, hogy a párbajra történő kihívást követő rövid kvintettben Tatjánát nem lehetet hallani, s hiába van Iveri egyetlen szopránként jelen a színen, hangja nem jön át az együttesen. S bár a közönség körében hangos sikert arat, ezzel együtt sem tudom meggyőzni magam arról, hogy kiemelkedő teljesítmény hallottam volna tőle.

Épp ellenkezőleg történt Simon Keenlyside-dal, akit a két évvel ezelőtti Figaro-Conte után nagy élmény volt újból látni, és öröm volt hallani, hogy még mindig a lírai baritonok élvonalába tartozik. Hangilag tökéleteset nyújt, s alakítása a karakterrel nem rendelkező, szánalmas, és a szó minden értelmében szürke Anyegin figurájában is emlékezetes. Amikor kiadja Tatjána útját, már egyértelműen hallható, hogy Keenlyside bensőséges viszonyban van a szöveggel. Orosz dikciója irigylésre méltó, minden lágy mássalhangzója és zárt magánhangzója a helyén van (Vargas „Já lublu tebjá”-ját tudnám feledni...). Meggyőződésem, hogy szerepének minden egyes szavát érti, s a szöveg közvetítése szempontjából magasan kiemelkedik szereplőtársai közül. Lehet, hogy a nagy dalénekesi tapasztalatnak az operaszínpadon is megvan az előnye? Keenlyside figurát teremt ebben a rendezésben, s ez egyedül csak neki sikerül. A záróképben magával ragadóan énekel és játszik, ebben itt végre Iveri is a partnere, és minden képzavar ellenére, kettőjüknek köszönhetően drámai hatással ér véget az előadás.

Ha már orosz dikcióról volt szó, annyit mindenképpen, s nem is zárójelben érdemes megjegyezni, hogy a Staatsoper „ügyeletes basszistája”, az észt származású Ain Anger anyanyelvi szintű orosz kiejtést hoz Greminként, s kellemes basszusa mellett már csak ezzel is élményt szerez.

Az előadás után, a metrón állva próbáltam volna néhány érzést Puskin verses regényéből előhívni, de folyamatosan és kényszeresen csak egy dolog jutott az eszembe, igaz, más szerzőtől: A csinovnyik halála. S bár Anyegint az orosz irodalomra jellemző „felesleges ember” típusának beteljesedéseként tartják számon, azért nagy a különbség a gogoli-csehovi kishivatalnok szánalmasan kisszerűen ábrázolt alakjához képest. Lehet, hogy Falk Richter a Csehov-novellát akarta színre vinni Csajkovszkij zenéjével?