A boldogság tényleg nem sült galamb – Tóth Péter meseoperája a Szegedi Nemzeti Színházban

A világ háromosztatú: vannak a jók, a rosszak, meg az erdőlakók. Ügyes megoldás, hogy mindhárom felépítése szinte ugyanolyan sémán alapul, s az egymásnak megfelelő figurákat ugyanazon művészek játszhatták. A Szerzők az alaptörténetbe némi finom filozófiát is becsempésztek, ami nem nehezítette különösebben meg a legfiatalabbak dolgát, de a jóval idősebb korosztálynak is jutott elgondolkodásra, belső felismerésre való.

79 év múltán – Az új Bohémélet az Erkel Színházban

Ismét kettős kritikát olvashat az Olvasó. Szerzőink ezúttal nem beszéltek össze, bár egymástól független írásaik nagyon sok ponton egyeznek, s meglepően hasonló következtetésekre is jutottak. A Bohémélet 2.0 előadásról IVA és ppp tudósít.

Az elveszett gyermek újratalálásának misztériuma – Aribert Reimann operája a MÁO-ban

A Magyar Állami Operaház szokatlan, de a mű ismeretében a legtökéletesebb megoldást választotta, egyszerűen megvette a 38 esztendővel ezelőtti Ponnelle-rendezés jogait, pontosabban a rekonstrukció lehetőségét. Erre azért volt szükség, mert az eredeti előadásból két videofelvételen kívül alig maradt valami, így ebből kellett a felújítást megvalósítani. És az eredmény lenyűgöző: az Ókovács-éra legmeggyőzőbb produkciója lett.

Szerepgondolatok a Falstaff kapcsán – Férfi/női test, és lélek, és hangjátszmák

A Falstaff január 23-i, operaházi előadásának második szünetében –zéta– és Operatikus Urak összetalálkozván galád tervet szőttek a Nyájas Olvasó szíves tájékoztatására/bosszantására, s az iménti (a második) felvonás személyes elemzésére.

Habemus Calaf! – Puccini Turandotja az Erkel Színházban

Chanev nem az az olasz hőstenor, amelynek Puccini a szerepet írta, ehhez hiányzik hangjából a mély és alsó középregiszter súlya, de ezt bőségesen kárpótolja spinto tenorjában a felső régió biztonsága, fénye és ereje. És ez egy olyan magas szerepben, mint Calaf, döntő jelentőségű.