Primavera II. – A pendrive-tól a templomi szerelemig

Amikor a bevezetőben, a Primavera 16’ keretében Budapestre látogató operaprodukciók rendezéséről nagy általánosságban azt találtam írni, hogy zömük „úgymond modernnek tekinthető színreállításban” került az Erkel Színház hatalmas színpadára, még nem is tudtam, mennyire igazam lesz. Mit is értettem ezen a kicsit szarkasztikusan leírt szókép mögött?

Most már elég hosszú idő eltelt az ún. rendezői színház operai betörése óta, így talán meg is lehet fogalmazni, hogy a XX. század végi, XXI. század eleji „úgymond modern” operarendezők mit tekintenek korszerű előadásnak?

• a darab hordozzon aktuális üzenetet a mai kor közönsége számára,
• az előadás során a díszlet, a jelmez és a kellékek és a szereplők mozgáskultúrája lehetőleg a mai kor világát tükrözzék,
• a főszereplők viszonyrendszerei lehetőleg térjenek el a régebben megszokottaktól, vagy legalábbis legyen kísérlet a más szempont szerinti olvasatra.

Számos rendezői nyilatkozat előszeretettel hivatkozik a(z olykor párszáz éve elhunyt) komponistára, mint a „koncepció” elsődleges forrására. Nem minősíteném ezt az általam is sommásan leegyszerűsített gondolkodást, de általánosságban talán nem is lehet. Ugyanis minden dalmű más, s van közöttük olyan, amelyik jobban ellenáll a korszerűsítési törekvéseknek, míg a másik esetleg egyenesen kínálja magát az újszerű olvasatok számára.

Április 7-én a Kolozsvári Magyar Opera látogatott el a II. János Pál pápa térre. Műsoruk a nemzetközi operajátszás egy alapköve, amely viszont rég nem hangzott fel Budapesten, Camille Saint-Saëns bibliai témát feldolgozó remekműve, a Sámson és Delila. A produkció Korcsmáros György olvasatában, francia nyelven került közönség elé.

Korcsmáros érezhetően mai szemüveggel akarta nézni az ókori cselekményt. Az erősen stilizált és kétségkívül mai kor hangulatát idéző díszlet és jelmezek önmagukban még nem borították meg az opera egységét, de a színpadi szereplők játéka és mozgatása már okozott kellemetlen pillanatokat. Volt baj az átgondolatlan „rendezői felfogással” is, de még több a dramaturgiai hibákat halmozó megvalósítással.

Mindjárt az elején sokáig nem lehetett tudni, hogy a bevezető jelenetben zajló eseményekben ki kicsoda, ki zsidó és ki filiszteus, ki küzd ki ellen? Néha az üldözöttek menekülés közben egyszer csak kikapták a kalasnyikovot elnyomóik kezéből és a következő pillanatban megfordult a játék, legalább egy kis időre. Korcsmáros valahogy nem akarta tisztázni ezeket a viszonyokat, de lehet, hogy szándékában állt, csak nem sikerült neki. Vagy nézzük Sámson és Delila megismerkedését: Sámson ücsörög egy padkán, korunk gyermekeként elmélyülten nyomkodja laptopját, talán épp e-mailjeit válaszolgatja szorgalmasan, amikor beoldalog Dagon papnője, Delila egy zománcozott lavór társaságában és megmossa a lábát. Lám, milyen életszerűen tudnak összefolyni a harcos évezredek! A rendező meglehetősen egyedien oldotta meg Sámson hajának levágását, s egyáltalán lefegyverzését. Az aktuális pillanatban Delila hátulról átölelve a gyanútlan férfit, egyszer csak lekapta annak nyakáról a zsinóron lógó pendrive-ot (soha többet nem hordom így) és egy mozdulattal kiszúrta vele a szemét. Az erő tehát a pendrive-ban volt! A néző – ha egyáltalán észrevette – azt sem tudta, nevessen-e vagy sírjon. De persze, mire a cselekmény eljutott idáig, kapott kellő muníciót. Ezek után az opera fináléjában a magára gránátokat erősítő Sámson öngyilkos merénylete már határozottan avítt megoldásnak tűnt.

Ha a modern operarendezés ezen túl azt jelenti, hogy mindent, amit a Déli Krónikában hallunk, ízibe bele kell vegyíteni a legközelebbi operába, amire felkérnek bennünket, akkor – stílszerűen – tényleg „fel kell robbantani az operaházakat”. Annál is inkább sajnálatos ez, mert a kolozsváriak egészében igényes zenei megvalósítással érkeztek, aminek jó része áldozatul esett a folyamatos rendezői bosszantásnak.

Sámson szerepében Marius Vlad Budoiu kissé jellegtelen színű, de kétségkívül erőteljes (de erőlködésmentes) tenorja ideálisan hatott Sámson markáns szólamában. Talán épp a rendezés tette, de előadásában a szerelmes hős alakja háttérbe szorult, leghatásosabban az utolsó kép kissé önsajnáltató és bosszúért könyörgő jelenetei sikerültek.

Veress Orsolya Delilája halmozottan szenvedett a felettébb sematikus rendezői beállítástól, jelmeze sem lehetett volna ennél szerencsétlenebb, de ez a zenei megvalósításán alig hagyott nyomot. A három híres áriát megejtő líraisággal tolmácsolta, ugyanis nem érdekelte, hogy ezáltal (és az ezzel ellentétes rendezői beállítás nyomán) a figura is némiképp hiteltelenné válik. Az alapvetően széles ambitusú hang a legfelsőbb regiszterében kicsit kivilágosodik, de a szólam drámai csúcspontjai így is kellő diadallal szólaltak meg.

A nagy biztonsággal és hatásosan megszólaló Énekkart és a kissé harsogó zenekart Horváth József biztos kézzel tartotta egyben.

fotó© Nagy Attila

A kolozsváriak „hanyag” kellékese vélhetően az Erkel Színházban felejtette a filiszteusok kalasnyikovjait, amit a „lelkes” miskolci kolléga örömmel adaptált a másnapi, április 8-i Tosca-előadásba. Ez a tény önmagában is jelzi, hogy korunk rendezői mennyire daraboktól független panelekben gondolkodnak. Ahogy a kolozsvári Sámsonban a rendezőt nem zavarta a reggeli laptopozás közbeni lábmosás, úgy a miskolci produkciót jegyző Kesselyák Gergelyt sem az, hogy a szerinte napjainkban játszódó cselekményben petróleumlámpával, illetve gyertyával világítanak.

A vitán felül tehetséges dirigens Kesselyák eddigi rendezései alapján (a pesti Don Giovannit és Nabuccót láttam) érezhetően minden színre állításában retteg a konvencionális megfogalmazásoktól. Mintha korunk rendezőinek egyetlen lehetséges útja lenne kitalálni valami olyat, ami még sosem volt. Ez pedig egy olyan halmozottan népszerű mű esetében, mint a Tosca, a nullával egyenlő. Vagy mégsem?

Az első felvonás 45°-os szögben megdőlő templombelsője még érdekesnek hatott, de a kétszintes festőállvány már előrevetítette a játék későbbi sutaságait. Pedig akkor még nem is sejtettük, hogy a hosszúcombú címszereplő miniszoknyában érkezik. A rendező a menekülő Angelottit sem rejti el a kápolnában, csak egy rács mögé állítja, szemben a közönséggel, arra pedig végképp nem számítottunk, hogy a nevezett festőállvány remek lehetőséget nyújt a szerelmeseknek egy (…khmmm…) intenzív összebújásra. Amiben az állítólagosan szentéletű Toscát nem zavarta, hogy templomban van, de Cavaradossit sem, hogy Angelotti mindent lát és hall. Mindegy, az énekesnő végül harisnyában, tűsarkújával kézben, kendőjét maga után húzva távozott. Rendezőnk is elégedetten hátradőlhetett, mert ilyen még tényleg nem volt. („De milyen áron…” – hogy egy másik operahőst idézzek.)

Utána a második felvonásban még láthattunk asztal tetején vetkőző Scarpiát (miután magára öntött egy kancsó hideg vizet), az utolsóban kalasnyikovval járőröző rendőrlányt az Angyalvár tetején körbe-körbe, míg odalentről a jámbor Pásztorlány éneke hangzott fel.

Sajnos a miskolci produkció nem érkezett annyira stabil zenei hátérrel, mint a kolozsvári. Ott kezdeném, hogy a három főszereplőből ketten kapitális szereposztási tévedés áldozatai lettek. Vizin Viktóriától hangilag fényévekre van Tosca számára embertelenül magas szólama. A rutinos énekesnő a kezdetektől fogva spórol is a magas hangokkal, éppen csak megérinti azt, ahol mások koronát tartanak. Az egész előadásra rányomja bélyegét, ahogy magasságtól magasságig gondolkodik, próbál túlélni, alakításról ilyen esetben nem lehet beszélni. Vizin hangjában – tán pont a folyamatos forszírozás eredményeképpen – sajnálatosan megjelent egy bántó színű vibrátó, ami nem szokott jót jelenteni a pálya hosszúságát illetően.

Hasonlóan tévedés volt Cseh Antalra osztani Scarpia utálatos figuráját. Ez a végtelenül tehetséges basszbariton, aki az elmúlt évtizedben Kecaltól Pomádén át egészen Mozart Figarójáig élményszerű és muzikális alakítást tudott nyújtani, ebben a szólamban érezhetően kínlódik. A Te Deumba még „beleáll” és elharsogja, de a II. felvonásban egyre-másra befojtódnak a magasságai. Az előadás legkínosabb negyedórája, amikor a „Vittoria, vittoria!” után Cavaradossi kisétál(?) a színről, s ott marad két hullafáradt énekes a hátralévő, elképesztő súlyú feladatukkal.

A szerelmes piktor szerepét Hector Lopez Mendoza a más előadásokon megismert módon harsogta el, gondosan ügyelve arra, hogy szép hajzuhataga sohase lógjon a szemébe.

Ilyen körülmények között tisztelettel adóztam Cser Ádám karmesternek, a Miskolci Nemzeti Színház Zenekarának, Énekkarának, s a debreceni Csokonai Színház Énekkarának, hogy ennyire méltatlan körülmények ellenére példásan asszisztáltak a darab létrehozásában.

fotó© Csibi Szilvia