Primavera I. – Az elmegyógyintézettől a nagyabonyi kocsmáig

Ugyan volt már évtizedekkel korábban is néhány ilyen-olyan próbálkozás, hogy az ország operaéletét amolyan fesztiválszerűen mutassuk fel, az utóbbi években (igen dicséretesen) a Magyar Állami Operaház vállalta magára a helyszín, az Erkel Színház biztosítását, s a szervezés nyűgeit.

Az idei hat este – úgy tűnik, bár e sorok írásakor még csak hárman vagyok túl – nemcsak azt mutatja meg, hogy mennyire vagyunk különbözőek, hanem azt is, mik a közös vonások. A különbözőségeket majd az adott előadásnál elemezném, de a közöseket érdemes egyben áttekinteni, csak felsorolásszerűen:

• Gyakorlatilag a hat estéből az első 5 és fél az alapművek kategóriáját erősíti, ami jelzi, hogy a mai vidéki operajátszás döntéshozói már nem mernek kísérletezni a kevésbé népszerű opusokkal. (Pár hete az egyik, a rendezők tekintetében határozottan bátornak nevezhető vidéki direktor felvetésemre visszariadt az általa is kedvelt Normától, mert szerinte a közönsége nem lenne vevő rá.)
• Az előzőnek ellentmond kissé, de a produkciók zöme úgymond modernnek tekinthető színreállításban látogatott el az Erkel Színházba, ezekről majd inkább az adott helyen.
• A vidéki együtteseknél is felbomlóban van a klasszikus társulatiság (bár még van kivétel, pont az első két este csapata), a produkciók főszerepeit a legtöbb helyen országosan ismert, netán külhonból rendelt nevek viszik sikerre (vagy nem, mert ilyen is volt).

Az első este (április 5-én) a szegediek utaztak fel a tavalyi sikeres/botrányos Varázsfuvolájukkal. Mozart remekét Alföldi Róbert konzekvens, de erősen vitatható rendezésében a nézőteret megtöltő Szeged- és/vagy Alföldi-rajongók ujjongva fogadták, de ettől nekem még jócskán maradtak fenntartásaim.

Valahogy nehezen barátkozom azzal, hogy korunk vezető(?) operarendezői csak zárt rendszerű helyszínt (pl. halottasház, elmegyógyintézet, boncterem, börtön, stb.) képesek vizionálni gyakorlatilag bármely opera hátterének, ahol a hősök a kiválasztott intézet különböző funkcióit töltik be. Jelen esetben A varázsfuvolához a bolondok háza lett társítva, ahol a mű cselekményét a – sejthetően – ellentétes gyógyítási metódusokat alkalmazó igazgató (Sarastro) és főorvosnő (Éj királynője) közti, pusztán szakmai nézeteltérés jelenti. A konfliktust – a legvégén – mindösszesen egy darab injekció beadásával (az Éj királynőjébe) lehetett orvosolni. Hát, jó annak, aki ezt ilyen egyszerűnek látja!

Alföldi egyébként a korántsem egyéni ötletét példás következetességgel viszi végig, csak valahogy nem sikerült a mű filozófiájából sokat megmentenie, amin az sem sokat segít (sőt!), hogy helyenként a jópofa blődli szintjére süllyesztette a prózát.

A Gyüdi Sándor vezényelte előadás viszonylagos zenei fésületlenségei (pl. a fúvósok vissza-visszatérő intonációs gondjai) mellett szép alakításokat is felszínre hozott.

Örömmel regisztráltam a pár nappal korábban Simándy Énekversenyt nyert fiatal Hanczár György (Tamino) reménykeltően egészséges, karcsú tenorját, muzikális hangképzését, remek színpadi mozgását. Hasonlóan lelkesen üzembiztosan közlekedett a zenei és színpadi útvesztőben Papageno alakítója Szélpál Szilveszter is. Kiss Tivadar Monostatosa pedig nemzetközi prémiumkategória minőségű.

Altorjay Tamás elég sápadt, rosszkedvű, májbajos, majdhogynem depressziós igazgatót, azaz Sarastrót hozott. A túlnani ápolási osztályon Érdi Gabriella (Éj királynője) hatásosan jelenítette meg a hiszteroid főnénit, de ennek értékéből sokat levon, hogy a gigászi koloratúrák egy részét csak körülbelül sikeredett a megadott hangon megszólaltatni. Kovács Éva sápadt hangon, olykor befeszült magasságokkal, de a rendezés iránti látható elkötelezettséggel (ezt dicséretnek szánnám) tolmácsolta Paminát. A hölgyek közül a legkellemesebb benyomást a negyedik ápolt, Papagena alakítója, Gyüdi Eszter tette rám, muzikális és üde jelenség. Az ápolónők (dámák) triumvirátusa (Somogyvári Tímea Zita, Dobrotka Szilvia, Laczák Boglárka) kellemes összhanggal vétette észre magát.

©fotó: Pályi Zsófia

Nem is lehet nagyobb kontrasztot elképzelni a szegedi Varázsfuvolát követően, mint a másnapi (április 6-i) Háry Jánost, ami egyenesen Győrből érkezett. Friss, ropogós, alig másfél hónapos produkció. A képletes, baljós asszociációkkal terhelt diliházi világból egyenesen a lecsöppentünk két mezítelen lábbal a földre. És mindjárt kiderült, hogy ez sem maga a Kánaán, bármennyire igyekezett Kerényi Mihály idilli és napsütéses környezetet teremteni.

Mert a történetet a rendező a lehető leginkább földhöz ragadt módon fogta meg, nem is maradt belőle több, mint egy kisiskolásoknak való képeskönyv az 1950-es évek modorában. Persze, lehet, hogy be lehet rá ültetni kötelező színházlátogatás ürügyén a tanulóifjúságot. De azt hiszem, nekik is azzal teszünk jót, ha nem nézzük őket mélyen kiskorúnak és megértenek valamit a Háry finom iróniájából, népies humorából, a hatalmi viszonyok szimbolikus ábrázolásából. A lebutított próza sajnos alkalmat adott a rossz ripacskodásra is, amelyet a rendező (nyilván szándékoltan) a Habsburg- és a Bonaparte-család jellemzésére használt föl. Annál is sajnálatosabb ez, mert a győri Háry János kifejezetten igényes zenei produkció volt, melyet tulajdonképpen majdnem teljesen saját erőből állítottak ki.

A Silló István vezette Győri Nemzeti Színház Zenekara a hat este talán legigényesebb zenekari produkciójával állt elő, s az a fura eset állt elő, hogy a muzsikában minden benne volt, ami a színpadról hiányzott.

A címszerepben a Színművészetit végzett Fejszés Attila egészséges és természetes hangképzéssel, nemes dikcióval, élettel teli játékkal mintha maga Háry János csöppent volna közibénk. Nem sokkal maradt el mögötte az Örzsét alakító Kun Ágnes Anna, akinek buján finom hangja és néptáncos múltat sejtető mozgása az előadás nagy erőssége.

A magyar operajátszás doyenje, Bede-Fazekas Csaba a 83. életévében is kiegyenlített hangon tolmácsolta Marci bácsi veretes szólamát. Bede-Fazekas az a művész, akinek minden gesztusára, minden hangsúlyára figyelni kell, mert gondolat, érzés van mögötte. Lázin Beatrix Császárnéja pedig arról tanúskodott, hogy a művészi igényesség olykor át tud lépni a rendezői igénytelenségen is.

©fotó: Pályi Zsófia