A Cavalleria rusticana - I pagliacci az Erkel Színházban

2016. március 31.
Erkel Színház

Mascani: Parasztbecsület
Turiddu - Fekete Attila
Santuzza - Lukács Gyöngyi
Lucia - Dobi-Kiss Veronika
Alfio - Alexandru Agache
Lola - Heiter Melinda

Leoncavallo: Bajazzók
Canio - Fekete Attila
Nedda - Rost Andrea
Tonio - Alexandru Agache
Peppe - Balczó Péter
Silvio - Nagy Zoltán

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Hámori Máté

A Cavalleria-Pagliacci páros átköltözött az Erkel Színházba, aminek tulajdonképpen örülnünk kell, mert így ez a két hallatlanul népszerű darab sokkal elérhetőbb távolságba került az átlag operanézőkhöz, mint volt az Operaház kissé megközelíthetetlen helyáraival.

Azzal persze a költözéskor számolni kellett, hogy a produkció nem az Erkel színpadára készült, így bizonyos változtatások, módosítások elkerülhetetlenek voltak. A problémás részeket lényegében és kompromisszumokkal bár, de megoldották. Érdekes módon a fabarakkok a szűkebb térben sokkal inkább keltik egy település benyomását, mint az Operaház tágasabb terében indokolatlanul szétszórt kalyibák, noha hangulatában és ködbe burkolva még mindig fényévnyire egy szicíliai falu napsütötte világától. A színpadi elemeket ezúttal nem géppel, hanem kézi erővel mozgatják, ami meglehetősen ügyetlennek és korszerűtlennek látszik a nézőtérről, de így legalább a házak pont akkor és oda kerülnek, ahol és amikor szükségesek.

Nagyobb gondot jelentett a kórus elhelyezése a Parasztbecsületben, ehhez hiányzik a színpad megfelelő tágassága széltében és mélységben is, megfejelve az átrendezett körmenet problémájával. Röviden és tömören: az énekkart ezen a színpadon, ebben a rendezésben nem lehet úgy elhelyezni, hogy valami suta szituáció ne kerekedjen belőle, mint az most a Lucia mama háza és a szólót éneklő Santuzza előtt hol elmasírozó, hol megálló statisztériával történt.

Van néhány jó és néhány rossz az új rendezési elemek között: legjobb gondolat az intermezzo hatásos dramatizálása volt, viszont a Santuzza-Turiddu duettben furcsán hat Turiddu leültetése egy hátsó ház küszöbére, ahogy furcsa volt és maradt is az az érthetetlen rendezés, hogy Santuzza egyenesen neki címzett éneke alatt Alfio bemegy a házába a zakóját levenni, miközben partnernője odakinn hozzá fordulva énekel.

A változtatások gondolata szerintem helyes és indokolt volt, mert hiszen, valljuk be, Georges Delnon rendezése már eredetileg se volt hibátlannak mondható, legfeljebb a változások nem mindig ott és úgy történtek, ahogy kellett volna. De azt kijelenthetjük, a Faust és a Trubadúr rémségei után, hogy még így is sokkal nézhetőbb és elviselhetőbb, mint az új rendezések többsége.

A húsvét vasárnapi premierről és a 31-i előadásról együtt akartam írni, és ez a szándékom meg is maradt, de lényegileg módosult. Az első előadás színvonalát a második ugyanis olyan mértékben múlta felül, kinél kétszeres, kinél ötszörös szorzóval, hogy az elsőről beszélni jószerivel nincs értelme. A lötyögések és bizonytalanságok, téves belépések és be nem lépések, elhibázott tempók és zenekari melléfújások mellett az énekesek mindegyikén érződött, hogy nem hozzák önmaguk legjobb formáját. Másodszorra azonban már az előadás kezdetén átlengett egyfajta nyugalom, Hámori Máté sokkal szebb, érzelmesebb zenéléssel indított, és a férfikar kezdeti erőtlenségét leszámítva a kórus is nyugodtabb arccal, fényesebb hangzással énekelt.

A Santuzza-ária végéig hibátlanul és szépen zajlott minden, amikor is váratlanul és hirtelen valami csoda történt. Nem tudom megmagyarázni az okát, de Santuzza „Andate o mamma, ad implorare Iddio” frázisától a színpadot hirtelen tűz lepte el. Mintha valaki benzint locsolt volna körbe, és gyufával lángra lobbantotta volna. Perzselni és lobogni kezdett minden, és ami még ennél is hihetetlenebb, ez a hőfok a Pagliacci végéig nem hagyott alább, egy olyan előadás élményével ajándékozva meg a tomboló közönséget, amely tényleg nagyon ritkán jut egy mai operalátogatónak osztályrészül.

Olyan élménnyel, amely után az ember kijelentheti: EZ AZ OPERA! A műfaj, ami felkavar, felemel és földhöz vág, amelytől olyan érzelmeket él át, amelyeket ismer, vagy csak sejt, de amelyekkel a hétköznapi életben, a mai szürke és érzelem nélküli világban nincs alkalma találkozni. Azután kimegy a színházból a háromórás előadás élményével, és nem tudja, miért nem akar mindjárt hazamenni, nem tudja, miért nem tud elaludni, és nem tudja, miért megy másnap reggel még mindig boldogan és mosolyogva dolgozni; miért süt a Nap akkor is, ha az eget egyébként felhő takarja el. Mert a Nap belülről süt rá!

Az idei összes előadásban Lukács Gyöngyi énekli Santuzzát. Kíváncsian vártam, hogy a tavalyi előadásban megismert koncepcióról kiderül-e, hogy saját döntés vagy karmesteri diktátum eredménye volt. Úgy tűnik, hogy Lukács tudatosan tesz különbséget a szerep első és második része közt dinamikailag, következetesen respektálva a kotta által kijelölt piano és pianissimo instrukciókat, és ettől, ahogy már tavaly is, de idén még fokozottabban, érvényesül és hat a Turidduval énekelt kettős robbanása. Ehhez a koncepcióhoz pompás hangi diszpozíció társult, különös örömét lelhette a néző a kiegyenlített, telt és igazi drámai szopránhoz méltó hangadásban. A Santuzza-Alfio kettősben aztán valóban vele egy súlycsoportba tartozó partnerrel mutatták meg, milyen az, amikor a színpadon egyszerre van jelen a hang, a játék, a technika, a színpadi ösztön tökéletes egysége. Amit pedig az intermezzo alatt négy percben eljátszik és közvetít, abban az egész darab fájdalma és tragédiája ott van összesűrítve.

Alexandru Agache már tavaly is excellált a két, terjedelmében a szoprán és a tenor szerepéhez nem mérhető, de hangilag és játékban is roppant lehetőségeket kínáló szerepben. Agache ezeket a lehetőségeket maximálisan kiaknázta, a Parasztbecsületben egy szicíliai környezetben vendégeskedő asszír király személyiségének súlyával, aki akkor is uralja a színpadot, ha szerepe szerint éppen meg se szólal, de mégis JELEN van. A Pagliacci prológjában aztán az igazi olasz stílus, a „puro belcanto” eszközeivel tolmácsolta a verizmus ars poeticáját úgy, hogy az minden mai énekesnek, baritonnak és nem baritonnak mintául szolgálhat. A prológ után éles váltással szinte új emberré vált, a bamba Tonio emberi törpeségéhez társuló hatalmas belső tragédiájának minden percét teljességében játszva és énekelve. Partnerei egyszerre vannak nagyon nehéz és nagyon könnyű helyzetben, mert éneke és játéka óriási inspirációt is, de majdnem átugorhatatlan magassági lécet is jelent. Lukács Gyöngyire és Rost Andreára inspirálóan hat, mindkettejük teljesítménye hatványra emelkedik, ha Agache énekel, játszik: él mellettük a színpadon.

Rost Andrea Neddaként ezen a második előadáson minden szempontból megismételte tavalyi kitűnő alakítását. Az alsó- és a középregiszterben itt-ott érződik, hogy nem eleve és született verista hang, de ami hiányzik középen, azt bőségesen pótolja a magas regiszterben, a csúcspontokon, és ezekből Nedda szólama gazdagon kínál lehetőséget. Szólóban ill. a tenor és bariton partnerével énekelt részekben karrierjének csillagos pillanatait éli, kár, hogy a Silvióval énekelt duettben énekesileg magára marad, ott énekben kicsit, játékban elég jelentősen veszít intenzitásából. Ennek ellenére úgy érzem, hogy Rost Neddája mindenképpen ennek a produkciónak nagy értéke, és bárkinek, aki a szerepet vele párhuzamosan énekli majd, alaposan feladja a leckét.

Fekete Attila most debütált Turiddu és Canio szerepében egyszerre, megismételve azt a hibát, amelyet a színház és Kamen Chanev már tavaly elkövetett. Ez a két szerep ugyanis, minden ellenkező híresztelés és tévhit ellenére, nem azonos hangra íródott, és csak igen ritkán fordult elő, hogy ugyanabban az előadásban egyazon torokból azonos színvonalon megszólalt. Más hang a kettő, más fekvés, más temperamentum, más technikai kihívások. Nem véletlen, hogy akik megpróbálkoztak velük, csak néhány alkalommal tették, hogy rekordot állítsanak fel, és bekerüljenek akármilyen rekordok könyvébe, aztán gyorsan abbahagyták, és felváltva csinálták, vagy az egyiket elhagyva a másik lett emblematikus szerepük.

Fekete egy lírai tenorból felnőtt spinto, aki Turiddu szerepével jól elboldogulhat, de Canio baritonális fekvésű, folyamatosan erős, olyakor kirobbanó effektekre képes hangot igénylő, drámai tenorra írt szólama Otello rokona — ez pedig Fekete világos színű tenorhangjától merőben idegen.

Ő maga is érezheti, hogy természetes hangi kvalitásai ehhez a szerephez kevesek, ezért sötétít, vastagít, és a Cavalleria első hangjától a Pagliacci utolsójáig folyamatosan izomból, erőből énekel, nyom, amitől a hang egyre jobban beszűkül, préselni kezd, hol lefelé, hol felfelé disztonál, számos esetben a gikszer szakadékának szélén táncolva, vagy fél lábbal már felette is. Kár, hatalmas kár, és óriási veszély! Látnia kéne önmagának is, hogy ezzel a technikával és önkizsákmányolással karrierje a szó szoros értelmében életveszélybe került, már akár rövid távon is. Ha ő nem látja, az illetékeseknek kéne látni, és szigorúan tilos lenne ilyen hanggyilkos vállalkozásba engedni.

Persze Fekete színpadi erényei a folyamatos testi feszülés és hangi problémák ellenére is érvényesülni tudnak, sőt: a bordalban hirtelen ellazulva, bő torokkal és fényesen énekel — azt a hangját, hangképzésben is, színben is, azt kellene folyamatosan alkalmaznia! —, és ezzel, mint mindig, elnyeri a közönség rokonszenvét is. Hogy hangszalagjai is hasonló rokonszenvvel viselnék a megpróbáltatásokat, azt a hallottak alapján erősen kétlem… Összességében egy rendkívül tehetséges, magyar operatörténeti értelemben is jelentős tenorhangról és értékről van szó, amely tulajdonosa és foglalkoztatói részéről is sokkal nagyobb védelmet érdemelne.

Tanácsolni, ha hallgat tanácsra még egyáltalán, azt tanácsolnám, hogy ha időnként hallgatná a két opera lemezfelvételét, Corelli vagy Del Monaco cd-it tegye a fiók mélyére, és vegye elő Pavarotti felvételeit, különösen a MET élő Pagliacci-videóját, és ott tanulmányozza, szigorúan technikai értelemben, milyen az, amikor egy tenorista egészében a saját vokális eszközeivel, egyetlen erőszakos, nyomott hang nélkül tölti ki a szerep kereteit hiánytalanul és tökéletesen.

Távirati stílusban a kisebb szereplőkről: Dobi-Kiss Veronika szép színű hangon, üdítően korrekt technikával énekelte Lucia mama szerepét, színpadi jelenléte is egyre jobb, biztosabb, legfeljebb olasz szövegmondásán lenne kis csiszolni való. Heiter Melinda Lola szerepében változatlanul nagyon csinos, hangilag változatlanul nagyon-nagyon kevés. Nagy Zoltán játékban fesztelenebbül, de ugyanazokkal a technikai fogyatékosságokkal, támasz nélkül, felszorult gégével énekel, mint tavaly. Balczó Péter Beppe szerepében a várakozásoknak megfelelően nagyon szépen énekli a szerenádot, de addig minden gesztusából, minden hangjából szokatlan kedvetlenség árad, ami a figurától idegen, Beppének az erős és komor színeket derűvel kéne ellenpontoznia. Mintha Balczó nem szeretné a szerepet, amelyet talán repertoárján visszalépésnek is tekint. Ha így gondolja, téved: egy olyan szerepet, amely egykor Réti József parádés szólama volt, egyetlen tenornak sem derogálhat színpadra vinni.

Az énekkarról volt már szó érintőlegesen. Így egy év távlatából, hogy azért a minden előadáson történt „szétmenésért”, amelyet a tavalyi Pagliacci commedia dell’arte előtti kórusában tapasztalhattunk, nem ők voltak a felelősek, hanem Pinchas Steinberg. Most, Hámori Máté keze alatt minden pontosan a helyén szólt, olyan lendülettel, teltséggel, erővel, amely méltó volt a színpadon ezen az estén éneklő világhangokhoz.

A zenekar is nagyot fejlődött az első előadáshoz képest, bár egy-egy fúvós szóló kigyakorlására még lenne tér és igény. Továbbá nem tudom megérteni és megmagyarázni magamnak, hogy ha egy vonóskar a Pagliacci intermezzójában tudja azt a telt hangzást, volument és kifejező erőt produkálni, mint tegnap hallottam, miért nem képes ugyanerre a Búcsú az anyától bevezető részének zenekari kíséretében is? Majd legközelebb? Még előttünk áll 5 előadás, hajrá zenekar, hajrá Maestro Hámori!

Az előadásról további képek találhatók a galériában