Csináld magad! (A Bosch Zenekar Miskolcon)

Hogy a Bosch a legtöbb multival ellentétben nem komplett profi produkciót bérel, hanem a dolgozóiból alakult szimfonikus zenekarral erősíti imázsát, arra igen enyhe kifejezés, hogy felkeltette az érdeklődésünket. Mondjuk inkább, hogy elképesztett. Koncertjük után pedig főhajtásra késztetett.

Az együttes alapfelállása (két hegedű, continuo) szonáták, triószonáták előadására a legalkalmasabb, és ezek képezték a műsor gerincét Vácott is.

Már értjük, hogy miért pont Hegymagas, de ezt a „misztikus megvilágosodást” racionális érvekre fordítani nekünk sincs módunkban, pedig töprengtünk rajta eleget.

Jött Domingo, és egy hihetetlen sokk. Egy kiöregedett tenorista, a Cid híres áriájánál zavaró lebegéssel, erőlködéssel, préselve a hangokat. Később már látottt és győzött is.

Lazítás, de nem lazaság. Véletlenszerűség, de jóleső. Hosszú, de nem unalmas. Konvencionális, s mégis újat kereső. Néhány gondolat, mely eszembe ugrik a gála kapcsán.

Nem lenne etikus e vastapssal jutalmazott este után a zenei teljesítményeket analizálni. Az ingyenes kávéházi program méltó tisztelgés volt Haydn előtt.

Az a produkció, ami hangversenyként gyenge, vagy legfeljebb közepes, egyházzenei eseményként még lehet kiemelkedő. Ez az volt.

Csak némi kényelmetlen feszengés után voltam kénytelen fel- majd beismerni, hogy bizonyos szempontokból az összkép maga sokkal többet mutat, mint amit az egyénenkénti képességek alapján elvárhatnánk.

A VIII. szimfónia záró akkordjai nem csupán hangerejükkel győzték le a mélabúsan szigorú Beethoven-szobor mögött nem messze elsuhanó, több kilométeresnek tűnő gyorsvonat hangos suhanását.

Irritálóan kezdődött, aztán Vásáry a Páva-variációkkal rögtön a szívembe lopta magát. Szóval minden jó, ha a vége nem is a legjobb.