Az együttes alapfelállása (két hegedű, continuo) szonáták, triószonáták előadására a legalkalmasabb, és ezek képezték a műsor gerincét Vácott is.

Már értjük, hogy miért pont Hegymagas, de ezt a „misztikus megvilágosodást” racionális érvekre fordítani nekünk sincs módunkban, pedig töprengtünk rajta eleget.

Jött Domingo, és egy hihetetlen sokk. Egy kiöregedett tenorista, a Cid híres áriájánál zavaró lebegéssel, erőlködéssel, préselve a hangokat. Később már látottt és győzött is.

Lazítás, de nem lazaság. Véletlenszerűség, de jóleső. Hosszú, de nem unalmas. Konvencionális, s mégis újat kereső. Néhány gondolat, mely eszembe ugrik a gála kapcsán.

Nem lenne etikus e vastapssal jutalmazott este után a zenei teljesítményeket analizálni. Az ingyenes kávéházi program méltó tisztelgés volt Haydn előtt.

Az a produkció, ami hangversenyként gyenge, vagy legfeljebb közepes, egyházzenei eseményként még lehet kiemelkedő. Ez az volt.

Csak némi kényelmetlen feszengés után voltam kénytelen fel- majd beismerni, hogy bizonyos szempontokból az összkép maga sokkal többet mutat, mint amit az egyénenkénti képességek alapján elvárhatnánk.

A VIII. szimfónia záró akkordjai nem csupán hangerejükkel győzték le a mélabúsan szigorú Beethoven-szobor mögött nem messze elsuhanó, több kilométeresnek tűnő gyorsvonat hangos suhanását.

Irritálóan kezdődött, aztán Vásáry a Páva-variációkkal rögtön a szívembe lopta magát. Szóval minden jó, ha a vége nem is a legjobb.

Hasonló repertoár, két, gyökeresen más koncert. Az elsőről nincs sokat írnom. A második viszont a Salieri Kamarazenekar feltámadása, és Pál Tamás sokadik szegedi újjászületése volt.