A Hilliard a Börzsöny Barokk Napokon

2007. augusztus 27.
Vác
Fehérek temploma

Hilliard Ensemble
(David James, Rogers Covey-Crump, Steven Harrold, Gordon Jones)

GUILLAUME DUFAY: Missa „Se la face ay pale”
JOSQUIN DESPREZ-motetták
Ismeretlen szerző művei a St. Martial kéziratból

Ha valaki abban a reményben igyekezett eljutni a Börzsöny Barokk Napok zárókoncertjére, hogy majd az élő előadáson tisztázhatja a Hilliard Ensemble hangfelvételeivel kapcsolatban kialakult kételyeit, annak csalódnia kellett. Vácott az együttes kemény magja lépett fel, ezúttal a szinte „szokásos” kisegítő személyzet nélkül, és ez nem feltétlenül használt a produkciónak. Szembesülhettünk azzal, hogy a négy férfi külön-külön milyen hangtechnikai és hangszínproblémákkal küszködik. A csúnya, ráadásul gyakran hamis hangok hallatán már-már azon töprengtem, hogy nem túlzott-e a férfi-kvartett hírneve, nemzetközi reputációja?

Csak kicsit később, némi kényelmetlen feszengés után voltam kénytelen fel- majd beismerni, hogy bizonyos szempontokból az összkép maga sokkal többet mutat, mint amit az egyénenkénti képességek alapján elvárhatnánk. Az összhang, a stílusismeret, a formálás – és nem utolsósorban a hírneves angol kórushangzás, a „sound” – valóban különleges.

Lehet, hogy a ráhangolódás is szerepet játszik, de a második félidőben oldódik a hangulatom. Kevesebb a disztonáció, és mintha a „slejm” is kezdene felszakadozni. (A feleségem szerint csak annyi történt, hogy a szünetben kaptak egy Negrót...)

Mindenesetre most már inkább képes vagyok a Dufay-misére koncentrálni, és amit hallok, az tetszik. Ráérzek e korai – mondhatni primitív – többszólamúság logikájára, belehelyezkedem, élvezem.

De egy enyhe hiányérzet mindvégig motoszkál bennem, és képtelen vagyok nem visszagondolni az A:N:S kórus Obrecht-hangversenyére. Akkor rendkívül nagy hatással voltak rám az egyes misetételek közötti mai „kommentárok”, amelyek nem csupán színesítették az egyébként egy stílusú, egysíkú műsort, hanem a korból kiemelve időtlenné, ezzel örökkévalóvá tették magát a zenét.

A Hilliard együttes viszont a hangverseny legvégéig várt a feloldással. Első ráadásként egy fiatal ír szerző, Piers Hellawell Saphyre című opuszát adták elő, majd az amerikai – és egyébként jazzdobosként ismert – Peter Erskine Romeo és Juliája hangzott el.

Helyenként zavarba ejtő, de talán ezért is színes, emlékezetes, összességében szép hangverseny volt.

Érdemes elgondolkodni rajta, hogy vajon a Börzsöny Barokk Napok sorozatban rendszeressé tudják-e majd tenni a legalább ilyen szép és izgalmas záró-eseményeket. Azt hiszem, szívesen jegyeznénk elő a naptárban egy megbízható, rendszeres nyárvégi koncertet, méltó helyszínen, az ország egyik legszebb barokk templomában.