Karácsonyi örömzenélés (Operagála Szegeden)

2007. december 23.
Szeged
Nemzeti Színház

Operagála

Szegedi Szimfonikus Zenekar
A Szegedi Nemzeti Színház Énekkara és operaénekesei
Vez.: Pál Tamás
Rend.: Toronykőy Attila

Lazítás, de nem lazaság. Véletlenszerűség, de jóleső. Hosszú, de nem unalmas. Konvencionális, s mégis újat kereső.
Néhány gondolat, mely eszembe ugrik a Szegedi Nemzeti Színház operatársulatának gálája kapcsán.

Ebben az évadban – Székhelyi direktor ígérete szerint csak átmenetileg – háttérbe szorul Szegeden az operajátszás, a szokásos három premier helyett egyetlenegy lesz, igaz, itt két előadás erejéig sztárvendéget várnak.
A szcenírozott előadások hiátusát kitöltendő két egymást követő napon monstre operagálát adott elő a társulat – valóban hatalmasat, az első este közel négy óra hosszat tartott, a második (erről szól a beszámoló) némi húzásokkal bő háromórásra sikeredett (a beharangozott „meglepetés sztárvendéget” a zenekar bojkottálta, így az gyorsan elhajtott a helyszínről).

Toronykőy Attila koncepciója uralta a színpadot. A nyitóképben a nézői jobbon bárpult, a színpad zömét lépcsős galéria töltötte, ki, világítási effektusok, fel-legördülő függönyök, a második rész elején romantikus, vetített erdőrészlet. Többet a szemnek, mint az észnek, mégis, Toronykőy érdeme, hogy nem ária-felolvasásokat láthattunk-hallhattunk, hanem némi mozgalmasságot, poénkodást; a kezdőszám, Verdi A szicíliai vecsernye című operájának előadása alatt a dirigenst figyelhettük egy kivetítőn, szóval, vízzel és sóval is lehet elfogadhatóan főzni.

Bábeli zűrzavar. Az öt Mozart-számból három olaszul, kettő magyarul hangzott el. Andrejcsik István vette a fáradtságot, és németül interpretálta a Dal az Esthajnalcsillaghozt, Réti Attila pedig – kiválóan – oroszul énekelte Igor áriáját.
Kónya Krisztina számomra nagy meglepetés volt – a hölgy, státuszát tekintve, a színház kórusának tagja – virtuóz Júlia-keringőt énekelt Gounod operájából (francia nyelven).
Az egész este a „régi és az új” jegyében zajlott. A társulat fiataljai közül Simon Krisztina gyönyörű Sextus-áriát énekelt, Cseh Antal lehengerlő Escamillo volt.
Amúgy: hány „vidéki” (itt a kifejezést a legkevésbé sem pejoratívan értve) társulat büszkélkedhetik olyan három, különböző karakterű mezzóval, mint a lírai, lágy Simon, a pályája csúcsán már nyilvánvalóan túl lévő, de még mindig hihetetlenül szuggesztív Szonda Éva, vagy a szőkeségével szokatlan carmeni, szép hangú s abszolút üzembiztos Tóth Judit?

És Kóbor Tamás, évek óta nem hallottam ilyen gyönyörű hanggal, szinte technikai gondok nélkül énekelni. Meg Wittinger Gertrúd, a hangot változatlanul teutonnak tartom, ha már Erzsébet, akkor inkább a Tannhäuser, de a volumen, a kifejezésre törekvés elismerésre méltó.

Ott a középgeneráció – a teljesség igénye nélkül a Procida-áriában kissé elfogódott, aztán Altorjay Tamással együtt zseniális Fülöp–Főinkvizítor duettet éneklő Gábor Géza, Kelemen Zoltán Gerardként, és Vajda Júlia, akinek a pályáját több mint negyedszázada van alkalmam nyomon követni, s aki még mindig tud meglepetést szerezni, most a Norma-cavatina mintaszerű, hihetetlenül muzikális, mélyen megindító tolmácsolásával.

At last, but not at least: Gyimesi Kálmán énekelte Valentin imáját. Az utolsó Nagy Bölény a szegedi társulatban, az utolsó a Vaszy-istállóból, 76. (hetvenhatodik!) évében, örülnék, ha ilyen idős koromban egyáltalán így tudnék járni, azaz örülnék, ha ilyen idősen egyáltalán járni tudnék. Gyimesi feleidős pályatársait megszégyenítően, majdhogy’ makulátlanul énekelt.

Székhelyi József direktor konferált, Wagnerről olvasott fel, majd a Don Pasquale kórusa következett, de hát egy színész-színházigazgatónak nem is az operairodalom ismerete a legfontosabb, hanem az, hogy a jelen helyzetben szimbolikusan kiállt az operatagozat mellett.

A kórus. A decemberi ajánló – a gála teljes programjának ismertetése mellett – a karigazgató nevét sajnálatos módon elfeledte közölni, így csak tippelni tudok, hogy Kovács Kornélia betanításának köszönhetjük az élményt.

A zenekar.
Kíváncsian vártam Pál Tamás dirigálását. Számomra – elismervén a zenekari koncertjei nyújtotta élményeket is – ő par excellence operadirigens, mindenekelőtt Mozart és Verdi darabjaiban. Itt van még a zsigereimben, pedig majd negyedszázada történt az a Don Carlos-előadás, 1983 tavasza, Pál már tudta, elhagyja Szegedet, azt még nem, hogy hat év múlva diadalmasan tér majd vissza. Szóval itt az a Carlo, Misura – Gregor – Sinkó – Réti – Németh, ha jól emlékszem, Lengyel Ildikó énekelte Ebolit, Pál a IV. felvonás Erzsébet-áriájában valami hihetetlen fehér izzásig hevítette a zenekart, kíváncsi voltam, megismétli-e most. De nem, ez „csak” egyszerűen jó volt, ahogy az egész koncert kísérete – keresgéli még magát ez a szimbiózisos orkeszter, voltak feketepontok, alakulgat a dolog.

Mindkét este telt ház, vastaps.
Szegednek kell az opera, a magyar operajátszásnak kell Szeged.