Dein ist mein ganzes Herz, Plácido (Domingo Pécsett)

2008. augusztus 2.
Pécs
Expo Center

Elgondolkodtam BaCi múltcsütörtökön megjelent, Horowitz utolsó koncertjének lemezfelvételéről írt cikkén, meg azon is, hogy az eme beszámoló tárgyát képező hangverseny előtt a Momus egy lelkes olvasójával-véleményírójával beszélgettem, sörözgettem – aki bevallottan José Carreras híve. Tudja, hallja, milyen állapotban van jelenleg Carreras – és mégis imádja, kizarándokol majd őszi bécsi fellépésére is.

És elgondolkodtam azon is, hogy egy olyan zenei esemény – a „komolyzenei” kifejezést nem merem megkockáztatni –, amelyik szabadtéren zajlik, erősítéssel, s ahol Wagner neve mellett szerepel Bernsteiné, Leháré, Rodgersé, kiérdemli-e a „gagyi” minősítést.
Ez az este, úgy hiszem, nem – de ezt döntse el mindenki maga, akár ha ott volt szombaton este Pécsett, akár ha majd a televízióban megnézi.

Ijesztően indult, a Pannon Filharmonikusok Berliozt játszottak. Ahogy a dirigenst elnéztem (nevét az est műsorbrosúrája jótékony homályban hagyja, és ez maradjon is így), azt hittem, a Rákóczi-scherzo szól, hallva azonban rá kellett jönnöm, a Rákóczi-Trauermarsch.

Aztán még ijesztőbbé vált minden. Jött Domingo, és egy hihetetlen sokk.
Egy kiöregedett tenorista, a Cid híres áriájánál zavaró lebegéssel, erőlködéssel, préselve a hangokat.
Lehet, hogy a villányi borok gégecirógató hatása csak a konzumáció estjére szól?

Majd megjelent az est egyik szoprán vendége, bizonyos Ana Maria Martinez.
Ilyenből tizennyolc egy tucat.
Ismét Domingo, Az arles-i lány híres románcában, az Otellóból még megőrzött vokális tartalékokat erőből lökve, változatlanul igen rossz hangi diszpozícióban.
Megint egy szopránária.
Felkerekedett a szél, a rendezők – nagyon okosan – később a szünet elhagyása mellett döntöttek.
A walkür, Sommerstürme.
Domingo itt kezdett Domingo lenni.
Majd egy másik hölgy, az ilyenből tizenkettő fél tucat.
Némi közjáték, akarom mondani, nyitány, a Vecsernyéé – Szegeden ilyen zenélésért államtitkárt szoktak meneszteni.
A publikum mindeddig udvarias, gyér tapssal reagált.

A Fritz barátunk duettje zárta az első részt. Ismét egy merész választás a tenorista részéről, hisz ez a szerep Gigli, Pavarotti territóriuma volt, fura Domingo torkából hallani, ám észrevenni, a művész kezdi „beénekelni” magát, finom dinamikai árnyalásokat hallani, s persze az az elegancia, ami Domingo éneklését pályája elejétől jellemzi, itt is nyilvánvaló.

A szpíker az elmaradt szünet miatt a műsor sorrendjének változását jelenti be, így felhangozhatott „Candide nyitánya”. (A helyi napilap Domingóval kapcsolatos tudósításai hemzsegtek az ökörségektől, ez legalább aranyos volt.)
Tehát Candide Bernstein-nyitánya, vagy valami ilyesmi, teljesen mindegy, mindenki Domingót várta.
Ő pedig jött, látott, győzött. A voce még mindig nem volt igazán formában, ám Domingo szabályosan berobbant.

A mosoly országa leghíresebb száma, s itt a hang már nem egy nyugdíjasé, az ember elkezd gondolkodni: hol vesz levegőt, még mindig mekkora a dinamikai tartomány, itt nem lehet a potméterrel másodpercről másodpercre bűvészkedni (amúgy a gála végén, hármast énekelve a két hölggyel, ez még nyilvánvalóbb volt, a szopránok tátogását nézni, Domingo éneklését hallani lehetett.)

Innentől operett, musical, Plácido, a ravasz, öreg róka keringőzik az egyik vendégművésznővel, a publikum énekeltetése, a Csárdáskirálynő duettje magyarul (papírosból – de meg merem kockázatni, Domingót jobban érteni, mint sok, magyar anyanyelvű kollégáját).

A „hivatalos” zárószám Sorozabal No puede serje. Itt a hang már teljesen rendben, mi az, hogy rendben, csoda, a bársonyos domingós szín mellé az elegancia, az átélés, az izzás. Ha azt a feladatot kapnám, hogy demonstráljam tízpercnyi hanganyagban a XX. század nem német tenorkultúráját, Domingo ott lenne, a CG Hofmann-előadásának egy rövid részletével, a velencei színből (meg Slezák, „Komm, holde Dame”, és az Adelaide Björlinggel).
Várhatóan „bejön” a Granada, megtörténik a csoda, Domingo bő két óra alatt fél évszázadot fiatalodott.

„Hivatalosan” hatvannyolcadik évében Domingo számára nincs megállás. Két-három éve még azt mondta, 2009-ben, a Boccanegra címszerepében búcsúzik. Ennek most nyoma sincs, jövőre a Metben és a Veronai Arenában negyvenéves jubileumi gála, Walkür az USA-ban, Cyrano Párizsban, ésatöbbi ésatöbbi.

Domingo számomra több mint karizmatikus figura.
A XX. század legnagyobb operaénekesének tartom.
Lehet, hogy ő a XXI. századé is?