A triószonáta mesterei (A London Baroque a Börzsöny Barokk Napokon)

2008. augusztus 29.
Vác
Fehérek temploma

London Baroque
(Ingrid Seifert, Hannah Medlam – hegedű, Charles Medlam – viola da gamba, Steven Devine csembaló)

JENKINS, COUPERIN, HÄNDEL, BOYCE, J. S. BACH, J. CH. BACH művei

Ebben az évben 30 éves az Ingrid Seifert és Charles Medlam alakította London Baroque, amely a régizenejátszók második nemzedékének együttese. Amikor elkezdte működését, a nagy elődök már megvívták a harcot, a koncertéletben és a lemezpiacon mindennapos szereplő volt Harnoncourt, Leonhradt, Munrow, hogy csak néhányat említsünk közülük. És bár Medlam is próbálkozott zenekar-alakítással, még operaelőadásokkal is, a három évtized alatt nagyobbrészt a kamarazenére összpontosított. Ma leginkább csak olyan műveket ad elő együttesével, amelyekhez 3-4 zenész kell, legföljebb egy énekest vagy fuvolást hív meg olykor. Az alapfelállás (két hegedű, continuo) szonáták, triószonáták előadására a legalkalmasabb, és ezek képezték a műsor gerincét Vácott is.

Jenkins Fancy és Ayre-je volt a nyitószám, korabarokk alkotásként hangszerelésében már előlegezte, formailag azonban még nem mutatta a későbbi triószonátát. A kezdet szokás szerint nehéz volt, de néhány perc múlva bemelegedtek a zenészek, és körülbelül attól a ponttól, amikor a „MÁV-szignál” dallama felhangzott a műben, üdvözölhettük azt az összeszokott kamaraegyüttest, amely leginkább ebben a minőségében mutatott figyelemreméltót az egész est során.
Couperin Neuvieme Concertjéből (amely alapjában fuvolára és continuóra számít, de itt hegedűvel hallhattuk – a szólózás Ingrid Seifert feladata volt), azt is megtudtuk, a zenészek a francia stílusban is otthonosan mozognak.

Händel C-dúr szonátája gambára és obligát csembalóra íródott, az elején egy-két hang erejéig némi bizonytalankodással nyúlt hangszeréhez Medlam, de a továbbiakban az tűnt fel, mennyire a helyén kezeli a gambát. Tehát nem tökéletlen csellónak látja és láttatja (hallatja), amit meg kell erőszakolni, hogy mindenki számára észrevehetően szóljon, hanem annak az arisztokratikus, intim hangzású hangszernek, ami valójában. A dinamikatartomány valahol a piano és a mezzoforte között mozgott, vibrátózást alig hallottunk. Egészen pontosan kettőt, a harmadik, lassú tételben, ahol nagyon erőteljes, majdnem trillánk ható vibrátót vetett be a kifejezés fokozásának érdekében a művész.
Az első rész William Boyce könnyed D-dúr triószonátájának felszabadult hangulatú előadásával zárult.

A G-dúr orgona triószonátát két hegedűn, continuóval hallottuk, nem kizárt, hogy Bach eredetileg is valami hasonló összeállításra gondolt írásakor. Itt a második, a lassú tétel élményszerűvé tételével maradt adós az együttes.
A Bach fiú, Johann Christian Op.5-ös c-moll szonátája – Geiringer szerint az egyik legjobb műve – csembalón hangzott el, noha alkotója inkább már fortepianóra szánta. (Ebből a sorozatból használt fel Mozart három tételt a KV. 107-es zongoraversenyében.) Az elhangzott szonáta dallamvilágában már a barokk utáni új korszakot mutatta, de a fantáziaszerű bevezető tétel és a kettős fúga még az apa világára utalt vissza, bár itt még egy Gavotte is következett ezek után. Steven Devine elég sokat ütögetett mellé, de végül is elfogadhatóan tálalta a darabot.

Händel F-dúr triószonátájában mutatkozott meg leginkább az együttes – már említett – legnagyobb erénye, a kiforrott együttjáték, amely akár a tisztaságot, akár a pontosságot tekintve zenekari minőségű hangzást eredményezett. A lelkes tapsot egy másik Händel-triószonáta behízelgően dallamos lassú tételével köszönték meg a művészek.