Fekete-fehér, igen-nem (A h-moll mise Debrecenben)

2007. október 31.
Debrecen

Református Nagytemplom

Halmai Katalin, Wiedemann Bernadett, Szabóki Tünde, Klein Ottokár, William Townand
Debreceni Kodály Kórus
Debreceni Filharmonikus Zenekar
Vez.: Ella István

BACH: h-moll mise

Bármire megesküszöm, hogy nem az önigazolást kerestem, amikor elindultunk a hangversenyre. Sokáig még csak eszembe sem jutott a fórumokon korábban kibontakozott vita a kritikáról, a kritikus végzettségéről és az ehhez hasonló szócséplés a „szakmáról”...

Csak utólag töröm a fejem azon, hogy most vajon lenne-e egyáltalán értelme a szakmai megközelítésnek? Írhatna-e nyugodt lelkiismerettel bárki „objektív” alapossággal az intonációról, a pontosságról, az értelmezés problematikájáról akkor, amikor ennyire erősen hatnak a zenén kívüli, hangulati elemek? Másik komoly kérdés, hogy tényleg zenén kívülinek számít-e az emelkedettség? Ha a debreceni nagytemplomban a reformáció emléknapján, egy lutheránus szerző latin nyelvű miséjét adják elő, az az átélhető ökumené, egyfajta kinyilatkoztatás. Nem tudok elfogadni olyan hiteles koncepciót, ami ezt megtagadja, ami nem vesz tudomást egy zenei esemény szubjektív hátteréről. Ráadásul most tényleg ez a legfontosabb.

Az emelkedett érzés önmagában elegendő szellemi inspirációt jelent. Elfoglal és leköt a gondolkodni és átélni való, amihez a jól ismert h-moll mise akusztikai transzparensként, puszta emlékeztetőként is kiválóan működik. Többször kapom magamat azon, hogy nem is a kívülről jött, hanem a belül megszólaló hangokat hallom. Próbálkozom ugyan – de nem nagyon –, hogy megbízható és komoly ítészként elemezgessem az előadók teljesítményét, de elég hamar feladom. Nem mintha olyan lesújtó véleményem lenne az egészről, egyszerűen csak nem érdekel annyira. Bizonyára ez is jelent valamit, hiszen aligha lehet relevációszerű a muzsikusok teljesítménye – de most még ennek sincs jelentősége.

Pedig tulajdonképpen kíváncsi lettem volna, hogy Ella István merre fejlődött az elmúlt tizenöt-húsz évben. A nyolcvanas évek közepéről őrzök egy-két közepesen kellemetlen, helyenként kínos emléket vele – illetve a Corelli Kamarazenekarral – kapcsolatban, de hát az régen volt. Lehet, hogy érdemes volna odafigyelni rá, de nem nagyon lehet. Most semmi olyat nem tesz – sem pro, sem kontra –, ami magára vonná figyelmünket.

A fehérre meszelt, puritán templombelső és a trombitás-timpanis D-dúr kontrasztja a legmagasztosabb ünnepélyességet árasztja. Ez hat, ez működik még akkor is, ha jóval később, utólag, kénytelenek vagyunk némi kételyt megfogalmazni: koncertteremben elég lesz-e az üdvösséghez ugyanez az enyhén határozatlan lötyögés, és az óvatos unalom?

A kórus, a zenekar, és persze a szólisták is „profik”, teszik a dolgukat, ahogy tudják (még pontosabban, Gregor Pjatigorszkij terminusával: „ahogy szoktuk...”)

Az már egészen más – hosszabb, bonyolultabb és fájdalmasabb történet –, hogy az a produkció, ami hangversenyként gyenge, vagy legfeljebb közepes, egyházzenei eseményként hogyan lehet kiemelkedő?

Lényeg az, hogy ez igenis lehetséges. Ha bárki hisz is a mérleggel és centivel mérhető minőségben, a megfellebbezhetetlen szakmai ítéletben, annak is csak annyit tudok mondani, hogy egy nem különösebben jelentős előadáson – nagyrészt a különleges alkalom és miliő miatt – én kifejezetten jól éreztem magam.