Verdi, oroszok, Miskolc (A Rigoletto és a Nabucco a Miskolci Operafesztiválon)

Ami maradt: két igen népszerű Verdi-opus, a Rigoletto és a Nabucco, fiatal orosz énekesek előadásában. Utólag értékelve a kényszerhelyzetet: jól döntött a vezetés, hogy kitartott a produkciók mellett.

Nagyon leegyszerűsítve (A Lohengrin a Budapesti Wagner-napokon)

Marton László elszalasztott egy páratlanul ritka lehetőséget, hogy egy különösen nagy formátumú előadó rendkívüli hangi-színpadi adottságaira szabva az egyik hős oldaláról mutassa be a történetet. Ez több mint bűn: hiba. Petra Lang Ortrudja így is átvette az irányítást, de olykor a rendezői instrukciók ellenében feszítette szét a gyengén összetákolt szerkezetet.

Két dimenzió között a földön heverve (A Manon Lescaut a Májusünnepen)

Az idei fesztivál harmadik produkciójánál sikerült minden eddigi Májusünnepek abszolút mélypontját elérni. Hangját vesztett szopránt és színpadképtelen tenort hallhattunk emelt helyáron. Ezért nem érdemes fesztivált rendezni, hiszen bármely hazai énekverseny középdöntőjéből jobb párost mazsolázhatunk ki. Az áraikról nem is szólva.

Otello – ünnep nélkül (Verdi operája a Májusünnepen)

A várakozások ellenére az Otello egyértelmű csalódást okozott, méghozzá az énekes főszereplők miatt, akik – mindegyik másképp és különféle mértékben, de – nem tudtak megfelelni a szerepeik támasztotta követelményeknek.

Egy opera Liszt Ferencről... (Fekete Gyula: Excelsior!)

Sok, az előadás első felében levont következtetésem válik idejétmúlttá a második felvonásban, és ezt a mű legkomolyabb erényei közé sorolom. A zenei ötletek halmazából igazi, működőképes opera válik. Menetközben megpróbálhattam kritikusan elemezgetni, de a végére elég rendesen a hatása alá kerültem.