Hamvába holt város (Korngold operája Debrecenben)

2012. január 27.
Debrecen
Csokonai Színház

KORNGOLD: A halott város

*

Az évad első operaprodukciójaként – Magyarországon először – Erich Wolfgang Korngold A halott város című darabját mutatták be a debreceni Csokonai Színházban. Joggal merül fel a kérdés, hogy miért kellett majd’ száz évet várni erre a bemutatóra, s vajon kezdeti jelentős sikerei után mi okozhatta a mű eltűnését a dalszínházak repertoárjáról? A rendkívül melodikus, gazdagon hangszerelt zenei anyagot hallgatva az az érzésünk alakulhat ki, hogy méltatlanul elfeledett remekművel találkozunk. Aztán ahogyan lépésről lépésre haladunk, kiderül, hogy a sztori meglehetősen szegényes és banális a közel három órás időtartam kitöltésére. A felesége elvesztését feldolgozni nem tudó, beteges képzelgésekbe menekülő főhős dekadens történetéhez alapvetően jól illik Korngold posztromantikus – Puccini, Richard Strauss műveire emlékeztető – partitúrája. Sajnos azonban a librettót a zeneszerző családtagjaiból álló „família kft” jegyzi, akiknek munkáját legfeljebb a jó szándékú amatőr jelzővel lehet illetni. Nem sikerült nekik dramaturgiailag érvényes, kidolgozott szövegkönyvet létrehozniuk, helyette terjengős, epikus lejtésű anyagot hoztak össze.

Vlad Troickij rendezése sem segíti a tisztánlátást. Többrétegű, temetői jelképekkel zsúfolt színpadán nehézkesen és kevés fantáziával mozgatja szereplőit. Színészi némajátékkal megspékelt akcióinak sincs különösebb haszna, s a főszereplők vasállványra mászatása is öncélúnak tűnik. Zenei érzékenységet és megfelelést már nem is merek számon kérni…

Rálik Szilvia Marie/Marietta kettős szerepében kiemelkedő produkciót nyújt. Hangszíne megragadó, hangterjedelme imponáló, s a drámai erőnek sincs híján. Partnere, Nyári Zoltán ezúttal a tőle elvárható színvonal alatt teljesített. Hangja a premieren fáradtnak a tűnt, s színészi alakítása sem ragadott magával. A további szereplők (köztük a jelentősebb feladatot kapott Bódi Marianna és Massányi Viktor) próbálták menteni a menthetőt. Jeleneteik elevenné tették a terjengős történetet, s megfelelően ellenpontozták az előadás alaphangulatát. Cselóczki Tamás, Böjte Sándor, Rendes Ágnes és Balla Melinda kvartettje is élénk színfoltot jelentett.

Meglepő, de magyarázható ötlet a zenekar színpadon való elhelyezése. A kiegyensúlyozatlan árokhangzás helyett így gazdagabb akusztikus élményt kapunk a Kodály Filharmonikusoktól, s az énekszólamok is végig hallhatóak maradnak. Hiányok inkább a nagy csúcspontokon jelentkeznek, amikor nem eléggé intenzív a színpad mélyéről jövő hangzás.
A színházi énekkar és a Bányai Júlia Iskola gyermekkórusa ezúttal is stabil résztvevője volt a produkciónak.

Tapasztalatból tudom, hogy a művészek a próbafolyamat során sajátos érzelmi kapcsolatba kerülnek az előadásra szánt művel. A kemény, aprólékos munka során elhalványulnak számukra a darab esetleges gyengéi, s erőfeszítéseik a feladat megoldására irányulnak. A közönség azonban csak a végeredménnyel szembesül, s ha az nem eléggé élményszerű – minden jó szándék ellenére is –, csalódottan távozik a nézőtérről. Ezúttal nincs erről szó, de ismét felmerül a kérdés, hogy ennyi munkával, szellemi és anyagi ráfordítással nem lett volna-e érdemesebb egy Richard Strauss-, vagy Janáček-operával próbálkozni? Úgy hírlik, hogy a Kocsár Balázs nevével fémjelzett időszak utolsó bemutatójának voltunk tanúi. Karmesteri kvalitásai most is inkább a lírai részletszépségek feltárásában bontakoztak ki, mint a nagy formák és felületek megformálásában. Zeneigazgatói regnálásának mérlegét talán még korai lenne megvonni, érdemes megvárnunk, mit hoz majd a jövő…

*

(Másodközlés. Első megjelenés: Hajdú-Bihari Napló)