A keresett és megtalált lány története (A Simon Boccanegra második szereposztása a MÁO-ban)

2011. október 21.
Magyar Állami Operaház

VERDI: Simon Boccanegra

Simon Boccanegra – Fokanov Anatolij
Jacopo Fiesco – Rácz István
Amelia Grimaldi – Magyari Eszter
Gabriele Adorno – Fulvio Oberto
Paolo Albiani – Alik Abdukayumov
Pietro – Clementis Tamás

A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Vez.: Kocsár Balázs

*

Ha a rendkívüli életutat bejáró Giuseppe Verdi huszonnyolc operájának áttekintése során tapasztalható elképesztő fejlődést tetten akarjuk érni, akkor a kulcs a Simon Boccanegra lesz. Sok szempontból különleges időszak volt a Maestro életében az 1850-es évek második fele.

Életében először (a Rigoletto–Trubadúr–Traviata triász elképesztő sikerét követően) nemcsak beérkezett, hanem világszerte elismert komponistának számított. Innentől kezdődően maga választhatta meg, mit szeretne komponálni, kinek a szövegére és melyik színház számára. Végre nem hajtotta többé a kenyérkeresés napi gondja. Ráért az aprólékosabb munkára, megtehette, hogy nem a bevált klisék nyomán oldja meg az adott feladatot.

Ennek köszönhető, hogy a negyvenes évei közepétől Verdi alkotói módszerei jelentősen változtak, amit először talán a Simon Boccanegrában tapasztalhatunk meg. Ugyan már korábban is jellemző volt, de még tovább csökkentek a zárt számok, a cselekmény egyfajta megállíthatatlan lendületben halad a mű során. Önálló és zárt ária mindössze kettő van (Améliáé és Adornóé), ez az első Verdi-opera, melyben a címszereplőnek nincs is saját szólószáma. Verdi kijelölte a maga útját, amivel egyértelműen meghatározta a romantikus opera műfajának megújulását is.

Változásnak érzékelhetjük továbbá azt is, hogy a Boccanegrával kezdődően a harmóniai megoldások egyre inkább, a korábbinál is hatványozottabban az adott színpadi szituáció aláfestését szolgálják. S ez nem maradt meg az olyan hangulatfestő elemek szintjénél, mint például a tenger hullámzása, a szellő susogása, hanem legtöbbször a nagyon konkrét helyzetek, a konfliktusok és a jellemek pontos leírását szolgálja.

Ugyanakkor Verdi megmaradt annak a kicsit különc komponistának, aki darabválasztásaival már korábban is eltért a XIX. század eleji hagyományoktól. A zeneszerző, aki fiatalon elveszítette mindkét gyermekét, minden korábbi alkotónál többet foglalkozott a színpadon a szülő–gyermek kapcsolattal. Különösen élesen vetődik ez fel a Simon Boccanegra esetében. Ha nagyon leegyszerűsítjük, akkor az opera fő vonulata az elveszett és megtalált leánygyermek körül zajlik. Ha úgy tetszik, az egész politikai mizéria mögött mindvégig Amelia Grimaldi és a múltjának történései állnak.

Mert politika van bőven ebben a darabban, és annak boszorkánykonyhája talán még sosem jelent meg ennyire élesen operaszínpadon, mint a Simon Boccanegrában. Olyannyira, hogy a mai magyar történelem ismerőinek nagyon is ismerősen csengenek a mű előjátékának első hangjai, amikor Paolo és Pietro kvázi eldöntik a közeli „gengszterváltás” mikéntjét és hogyanját. (Valljuk meg, a módszerek mit sem változtak.)

Tulajdonképpen nagyon hálásnak kell lenni, hogy Ivan Stefanutti rendezőnek nem efféle napi aktualizálás jutott eszébe, mert így több figyelmet szentelhetünk Amelia Grimaldi különös sorsának. A rendezőt a politikacsinálás nem vonzotta – annál inkább a szép terek és a megható beállítások. Amit olykor túlzásba is vitt, egy-egy ponton már giccsközeli állapotot is megközelítve. Stefanutti Verdi zenedrámáját szép pillanatképekre zsugorította, de nem foglalkozott az átmenettel. Azzal, ami a szép képek között van. Énekes-színészei így akadálytalanul a kedvükre pózolhattak, ki-ki ízlése és képessége szerint. Halmozottan igaz volt ez a második szereposztásra.

A címszerepben Fokanov Anatolij régi ismerősünk. Bár Simon szólamában először hallhattuk, mozdulatai egytől egyig régi szerepeit idézik. Rigoletto, Luna gróf, Germont és a többiek, ott tülekednek szépen sorban. Már szinte operatörténelem, ahogy egy-egy frázist amolyan „fokanovosan” megfog. Szép és férfias hangon, de a szekundlépéseknél a megszokott intonációs kilengésekkel. És, mint mindig, most sem a hőst látom/hallom, hanem a művészt, az énekest. Aki jelentős matériával sem az adott figurát adja, hanem mindig magamagát.

Rácz István Fiescóként is maradt az, ami eddig: nagy ígéret. Csak valahogy ezen már rég túl kellene lennie. Alapjaiban nagy és lenyűgöző hanganyag, amely hangról hangra, frázisról frázisra kiszámíthatatlanul szólal meg. Mondhatni: kiszámítható kiszámíthatatlansággal. Amibe természetesen a zseniálisan és gyalázatosan sikerült megoldások egyaránt beleférnek. De alakítása ennek ellenére is jelentős, csak azt a bizonyos mércét nem sikerül sosem túllépnie – éppúgy, mint Fokanovnak.

Fulvio Oberto személyében itáliai vendégtenort üdvözölhettünk Adorno impozáns szólamában. Az elmúlt évtizedben Olaszország összes harmadvonalbeli tenorja énekelt már az Operaházban, úgy tűnik, még mindig vannak. Obertót Mario Del Monaco temperamentumával és Piero de Palmáéra emlékeztető hangszínnel áldotta (vagy verte) meg az anakronisztikus Sors. Fordítva se lenne jobb a helyzet, de ez így elég komikusan mutatott egy szomorú operában.

Alik Abdukayumov Paolója nagy vonalakban megfelelt a nemzetközi szabványnak. Ugyan esetében (is) fölvetődik a kérdés, hogy erre a szerepre talán itthon lenne megfelelő énekes, de a megvalósítás minősége legalább annyiban megnyugtató, hogy nem bóvlit sikerült külhonból idehoznunk.

Élénken előttem van az a Hollandi-előadás (tán 1980-ban), amikor először találkoztam Misura Zsuzsa nevével, aki az énekkar tagjaként beugrással mentette meg az aznapi előadást. Azután néhány héttel később az Ernanit. És ősztől újra ünnepelhettem – immár szólistaként – a Turandot címszerepében. Valahogy az Operaházban mindig benne volt a levegőben, hogy a kórusból ki lehet ugrani. Emlékszünk nagy nevekre, akik ott kezdtek, s utána szólistaként történelmet „csináltak” a színpadunkon.

Jutott eszembe ez Magyari Eszter hamvasan vonzó és tiszta Ameliájának kapcsán, az énekesnő ugyanis a Magyar Állami Operaház Énekkarának tagja. Még nem kész szólista, néha egy-egy másfél oktávos frázis megfogása túlságosan lekerekítettre sikerül, s olykor még nincs minden kifejezőeszköz birtokában. De ez a pálya jelenlegi szakaszában teljesen érthető. Ami reményre adhat okot, az a vokálisan rendkívül tiszta formálás, a – minden fekvésre kiterjedő – erőltetés nélküli hangadás. S hogy így pontosan megfelel az időskor felé haladó Verdi igényei szerinti „keresett és megtalált lány” figurájának. Váratlan zenei és színpadi biztonsága imponáló.

Az előadás Kocsár Balázs kezében igazán megnyugtató biztonságban volt, némely jelenet (a Fiesco-áriát lezáró gyászmenet, a tanácstermi jelenet átkozási része, a zárókép) az Operaház legszebb napjait idézően, meghatóan drámaira sikeredett.