Don Leporello és a többiek (Don Giovanni-premier a MÁO-ban)
2011. november 19.
Magyar Állami Operaház
MOZART: Don Giovanni
Don Giovanni – Horváth Ádám
Donna Anna – Kolonits Klára
Fon Ottavio – Dovlet Nurgeldiyev
Kormányzó – Fried Péter
Donna Elvira – Szabóki Tünde
Leporello – Bretz Gábor
Masetto – Sebestyén Miklós
Zerlina – Keszei Bori
A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Vez.: Kesselyák Gergely
*
Skizoid helyzet alakult ki. A premier előtt alig néhány nappal elhagyta a produkciót a külhoni karmesternő, Masetto alakítója pedig megbetegedett. A probléma megoldásához a Kormányzó alakítója elvállalta Masetto szólamát, míg a második Kormányzó előlépett az első szereposztásba. A direkció a zenei irányítás kényes gondját – némi pikantériát sem mellőzve – az előző Don Giovanni-produkció rendezőjére, s gyakori karmesterére bízta. Első látásra akkor úgy tűnt, a helyzetet sikerült normalizálni. Igen ám, de a gondok (és az előadások) néha önálló utakat járnak be.
Az előadáson kiderült, hogy többen is vannak, akik nem azok, akiknek gondoltuk őket. Volt egy remek Masetto, akiből akár pompás Leporello is lehetne. Adva volt egy lenyűgözően zseniális Leporello, aki nem kevésbé lenne tökéletes Don Giovanni. És ott terpeszkedett egy inadekvát Don Giovanni, aki normális viszonyok között maximum Masettót kelthette volna életre.
Horváth Ádámot az égvilágon semmi nem predesztinálja Don Giovanni szerepének eléneklésére. Szemmel láthatóan senki nem állt fölötte, csőre töltött pisztollyal kényszerítve az előadáson való közreműködésre, mégis színpadra állt. Hangja egyenes és színtelen, se mélységei, se magasságai nincsenek rendben. Egy sápadt és magasságok nélküli tenor-kettő, aki az idő múlásával (azaz a kifáradással arányosan) egyre világosabb hangszínnel énekelt, aki a zárótercettben már olyan volt, mintha a két mélyebb hang mellett egy holtfáradt lírai tenor venne részt.
De Horváthot a személyisége sem avatta a legkisebb mértékben sem Don Giovannivá. A legelső jelenet végén, amikor a szerep szerint a még fel nem ismert Donna Elvira felé tenne egy graciőz frázist („Signorina…”), a zenekar kimegy alóla és ott marad egy kellemetlenül egyenes fahang, akinek a szólam szerint hódítani kéne. Ráadásul Horváth a látszólag fölényeskedő megjelenése ellenére tart, sőt retteg a szereptől. Erről árulkodik, hogy a kényes jeleneteken rendre negyed taktussal előbb belépve száguld keresztül, mint aki mielőbb le akarja tudni a kellemetlen szakaszt. A híres Bordal a gikszergyanús hangokon túl pont emiatt, a hektikus és kiszámíthatatlan tempóingadozások miatt vált az előadás egyik mélypontjává.
Horváth Ádám vagy nem ismeri az érzékiséget, vagy sejtelme sincs, hogy a zenében hogy lehetne azt megvalósítani. Színpadi játéka gépies, mozgásában semmi csábító nincs, öles léptekkel dönget előre-hátra, minden különösebb cél nélkül. Pedig a figura Mozart és Da Ponte szerint az egész világot mozgatja. Ő az, aki kiváltja, felgerjeszti a Nőt Annában, Elvirában és Zerlinában, miatta válik az erény és tisztesség lovagjává Ottavio, de Masetto, sőt még Leporello amúgy nem annyira biztos erkölcsei is Don Giovanni munkálkodása nyomán alakulnak ki. Ha úgy tetszik, Don Giovanni a nagy szereposztó, de ez a jelen esetben igencsak pejoratív formában valósult meg – a bemutató előtt mintegy fél esztendővel.
Nem szeretek a múlttal példálózni, de ezen a színpadon a nem túl távoli időkben ezt a szerepet egy Bende Zsolt, egy Csurja Tamás, egy Gáti István, egy Losonczy György, egy Melis György vagy egy Svéd Sándor (csak azokat említem, akik már nem lépnek föl) kelthette életre, akikkel egy napon említeni a szombati produkció „hősét” több mint sértés.
Egy valódi címszereplő nélküli Don Giovanni-előadás viszont irtóztató terhet ró a többi közreműködőre. Akiknek úgy kell tenniük, mintha a tényleges hőssel lennének egy színpadon, hiszen Fodor Géza szavaival élve „az önmagukban tragikus, fennkölt vagy magabiztos megjelenésű alakok voltaképpen Don Juan játékszerei.” De ezen az estén Leporello nem megretten, hanem csak el kell játszania, hogy megretten egy felettébb nevetséges megnyilvánulástól, Anna nem elcsábul, csak eljátssza a csábulást egy ellenszenves és utálatosan tolakodó fráter nyomulására és így tovább. A címszereplő nyilvánvaló alkalmatlansága vélhetően jelentős százalékokat vont el minden közreműködő teljesítményéből.
Láthatóan és hallhatóan Bretz Gábor Leporellóját zavarta meg legkevésbé Horváth Ádám. Bretz valósággal lubickol a szerepben, minden mozdulata, minden gesztusa kiköpött Leporello. Hibátlanul hozza a commedia dell’arte klasszikus szolgaszerepét. Majmolja és csodálja az urát, akit ugyanakkor meg is vet. Ebbe az ellenmondásba sok Leporello bicskája beletört már, de Bretz szolgája örök optimistaként azt hiszi, sikerül kimaradnia a disznóságokból, hiszen ő csak más akaratát hajtja végre. Bretz hangi alakítása túlnő a szerepen. Nemcsak akkor, amikor Leporello a gazdáját „játssza”, hanem folyamatosan. (Aki már látta a címszerepben, értheti, mire gondolok.)
Az első felvonásban nem találta helyét, de a hangját sem a Donna Anna szerepét alakító Kolonits Klára. Az elmúlt évad nagysikerű produkciói után (Bánk bán, Ascanio Albában) némi csalódást jelentett. Később fokozatosan magára talált, a második felvonás végi ária („Non mi dir”) már a tőle szokott színvonalon szólalt meg. Ugyanakkor Kolonits kvalitásai és jelenlegi repertoárjának ismeretében számomra kétséges, muszáj-e neki mindenáron Donna Annát énekelnie. (Ágai Karola például sosem énekelte, Geszty Sylvia igen, de a szólam káros hatásairól pont lapunknak adott interjújában mesélt.) Kolonitsot nem erősítette a számára előnytelen jelmez és a rendezés statikus mivolta sem.
Dovlet Nurgeldiyev szerencsés alkat lehet, mert Don Ottavio jelmezében teljességgel kívül tudott maradni a produkció viszontagságain. Anna jóhiszemű és némiképp pipogya vőlegénye egy saját világban mozog, amit Nurgeldiyev a maga áhítatosan semleges modorában teljesített. Hangi megjelenése szinte ideálisnak mondható, ugyanakkor sajnálatos, hogy egyes frázisok indításakor nem tudott lemondani a romantika korából származó csúsztatásos hangindításokról.
Donna Elvira szerepét Szabóki Tünde énekelte. A pontos szerepjáték, a tiszta éneklés sajnos nem eléggé ellensúlyozta, hogy az énekesnő némileg túl van már Mozart világán. Hangadása többnyire forszírozott és túl hangos, s a hangszínéből következően kicsit éles. A figura alaphelyzete a sértett hangvétel, amit Szabóki akkor is megtartott, amikor a szerep szerint már nem annyira aktuális.
A Kormányzó szerepében Fried Péter az előzetes várakozásoknak megfelelően elsöprően alakította az igazság és az örökkévalóság szimbólumát.
Sebestyén Miklós a (számára) váratlan beugrás ellenére is pompásan teljesíti a bumfordi parasztlegény szerepét. Az alak egyszerre együgyű és furfangos, aki tudja, hogyan szerezze vissza elcsábult menyasszonyát.
A szenvedélytelen és erotikamentes Don Giovanni helyett a szenvedélyt és az erotikát ezen az estén szokatlanmód Zerlinától, azaz Keszei Boritól kaptuk. Nem az a butuska liba, akinek szeretik feltüntetni, nagyon is helyén van az esze, de nem hagyja ki a ritka alkalmat egy kis úri flörtre, és bízik önmagában – végül is nem alaptalanul.
Zerlina figurájának újszerűsége köszönhető – az énekesnőn túl – annak is, hogy ezúttal az 1788-as bécsi bemutató alkalmára készült és betoldott jelenetek is elhangzottak. De nemcsak Don Ottavio gyakran hallható második áriája, nemcsak Elvira II. felvonásbeli jelenete és áriája, hanem az ezt megelőző – és szinte mindig kihagyott – Zerlina–Leporello kettős is. Már követhetetlen, kinek az érdeme e visszakerülés, de érzésem szerint új színekkel gazdagodott a mű és a közönség is.
A Don Giovanni felújítása Gianfranco de Bosio rendezői munkájaként került színre. A dalmű alaphangulatát meghatározta az archaikus díszlet (Naná Cecchi munkája), ami ugyanakkor meg is kötötte a rendező kezét. A látványos, de statikus palotabelső ugyanis csak kevésbé segítette a gyakori színváltások zökkenőmentességét, ráadásul a szereplők közlekedését elég egyirányúvá tette. (Az meg teljességgel érthetetlen, miért használtak az első felvonásban pozdorja ajtókat ehhez a háttérhez.) De Bosio a dalmű alapjait korrektül ábrázolta, de keveset adott hozzá az opera összetettségének szintjéhez mérten. Egyes megoldásai (pl. az első felvonás párbaja, Don Giovanni pokolra szállása) a szükséges minimumszinten jelentek csak meg, ami aligha felelhet meg hosszú távon a Magyar Állami Operaház image-ének.
Az előadás zenei vezetése a beugró Kesselyák Gergely kezében volt, aki biztosan egybetartotta a más által betanított gárdát. Ezen felül nem mutatta föl a darab új értelmezését, de ez nyilván – a beugrás tényéből adódóan – nem is lehetett a feladata.
