Azért a víz az úr (Simon Boccanegra-premier az Operaházban)

Mint ismeretes, utoljára a 90-es évek elején játszották Verdi egyik legkomorabb zenedrámáját a Magyar Állami Operaházban. A premier alapján elmondhatjuk, hogy közel két évtizedes várakozás után a tragikus sorsú genovai dózse visszatérése, ha nem is diadalmasnak, de mindenképpen örömteli ténynek bizonyult.

Neil Armstrong lábnyoma (A Bolero és a Kékszakállú 3D-s premierje az Operaházban)

A szünetben borús tekintettel néztünk az elkövetkezendő óra elé. De végül is nem fájt annyira, csak épp fájdalmasan üres előadás volt. Mindenki azt várta, hogy majd a „3D live” csodát tesz. Hát, nem tett! Régi szabály, hogy a technika nem képes pótolni a szellemet. Főleg annak hiányát.

Verdi, oroszok, Miskolc (A Rigoletto és a Nabucco a Miskolci Operafesztiválon)

Ami maradt: két igen népszerű Verdi-opus, a Rigoletto és a Nabucco, fiatal orosz énekesek előadásában. Utólag értékelve a kényszerhelyzetet: jól döntött a vezetés, hogy kitartott a produkciók mellett.

Nagyon leegyszerűsítve (A Lohengrin a Budapesti Wagner-napokon)

Marton László elszalasztott egy páratlanul ritka lehetőséget, hogy egy különösen nagy formátumú előadó rendkívüli hangi-színpadi adottságaira szabva az egyik hős oldaláról mutassa be a történetet. Ez több mint bűn: hiba. Petra Lang Ortrudja így is átvette az irányítást, de olykor a rendezői instrukciók ellenében feszítette szét a gyengén összetákolt szerkezetet.

Két dimenzió között a földön heverve (A Manon Lescaut a Májusünnepen)

Az idei fesztivál harmadik produkciójánál sikerült minden eddigi Májusünnepek abszolút mélypontját elérni. Hangját vesztett szopránt és színpadképtelen tenort hallhattunk emelt helyáron. Ezért nem érdemes fesztivált rendezni, hiszen bármely hazai énekverseny középdöntőjéből jobb párost mazsolázhatunk ki. Az áraikról nem is szólva.