Verdi, oroszok, Miskolc (A Rigoletto és a Nabucco a Miskolci Operafesztiválon)

2011. június 13-14.
Miskolc
Miskolci Nemzeti Színház

VERDI:
Rigoletto (13.)
Nabucco (14.)

*

Amikor 2011 tavaszán meghirdették a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál ez évi programját, még nem nagyon volt sejthető, hogy az idei Bartók+Verdi fedőnevű fesztiválon mindössze két Verdi-operát játszanak majd el. Az eredeti elképzelések között szerepelt ugyebár A trubadúr, az Otello, sőt még a hazánkban sosem játszott A kalóz is (Kocsis Zoltán vezényletével), ráadásul jött volna Renato Bruson is egy búcsúkoncert erejéig. Az ambiciózus tervek azonban szép lassan elfolydogáltak a fesztivál büdzséjének egyre szaporodó lyukain keresztül. Ami maradt: két igen népszerű Verdi-opus, a Rigoletto és a Nabucco, fiatal orosz énekesek előadásában. Utólag értékelve a kényszerhelyzetet: jól döntött a vezetés, hogy kitartott a produkciók mellett.

Az első estén a Rigolettót a moszkvai Galina Vishnevskaja Opera Center fiatal művészeinek tolmácsolásában hallgathatta meg a miskolci közönség. Maga a produkció nem volt különösebben invenciózus, érezhetően nem a színpadi látványra, hanem az elmélyült közös munkára és az énekesi teljesítményekre bízták az előadás sikerét. Izgalmas énekesekben nem volt hiány: Irina Dubrovskaya például kiegyenlített és fényes hangon, olyan magabiztossággal, egyben természetességgel énekelte Gilda szólamát, amely a legnagyobb neveknek is becsületére válna.

A Kesztyűáriában még csak bemelegített, a Gildával közös duettben már figyelemreméltót nyújtott, a 2. és a 3. felvonásban pedig excellált Oleg Dolgov a Mantuai herceg cseppet sem könnyű szólamában. A tenorista ráadásul igazi olaszos hangszínnel és igen jó technikával énekelt, amely tapasztalatom szerint nem igazán gyakori jelenség a szláv énekesek esetében.

A címszerepben fellépő Yuri Baranov pont fordított utat járt be: az első felvonás sok énekelnivalóját még meggyőzően abszolválta, azonban a későbbiekben a szólam korrekt eléneklése felemésztette minden erejét. Színészi játék dolgában viszont ő mutatta a legtöbbet, persze a szerepe is jóval összetettebb, mint a partnereké.
A bérgyilkos testvérpárt alakító Evgeny Plekhanov és Alina Shakirova jó színvonalon teljesített.

A jó énekesi produkciók ellenére, elsősorban a visszafogott zenekari játéknak és a mindössze néhány fősre redukált, az Opera Center szólistáiból összeállt kórus némileg vérszegény hangzásának köszönhetően maradt bennem némi hiányérzet, amelyet másnap elemi erővel söpört el a moszkvai Helikon Opera pazar Nabucco-előadása.
Itt aztán minden a helyére került: ugyanaz a zenekar játszott, mint előző este, de összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalon, a kórus kiválóan oldotta meg összetett feladatát, s a dirigens, Eugene Brazhnik pálcája nyomán teljes pompájában bontakozott ki Verdi korai remekműve.

Az előadás rendezője az a Dmitri Bertman, aki egyben a Helikon Opera vezetője is.
Ő állította a színpadra a korábbi években Miskolcon is bemutatott Borisz Godunovot és Kisvárosi Lady Macbethet, és most sem okozott csalódást.
Ízig-vérig színházi ember, erőteljes képekkel és hatásokkal operál, énekesvezetése példaértékű. Hozzá kell tenni azonban, hogy a Nabucco, mint opera inkább nagy formátumú énekeseket, semmint énekes-színészeket igényel, és a Helikon színház szólistái nem is vallottak szégyent az igen nehéz szólamokban.

Sergej Toptygin

A címszereplő babilóniai király alakját Sergej Toptygin szinte démonivá növesztette. A baritonista óriási hang birtokosa, amely azonban az optimálisnál kissé talán világosabb ebben a szólamban. Éneklése mindazonáltal rendkívül kulturált, és fölényesen győzte a vokális megpróbáltatásokat.
Hasonló jókat mondhatok el az Abigél szerepében fellépő Svetlana Sozdateleváról is. Igazi drámai szoprán hang, éneklését nem csúfítják el az ebben a szerepben szokásos éles hangok, vokálisan mindvégig kiegyenlítetten teljesített, és igen meggyőző volt színészi játéka is.

Zakariás szerepe látszólag csupán három ária. Igen ám, de mennyire különböző technika szükséges hozzájuk! Mikhail Guzhov mindent egybevetve nagyszerűen állta a megpróbáltatásokat. A hang volumene talán lehetne egy kicsit nagyobb, ám összességében élményt adóan énekelt.
Larisa Kostiuk remek hangú Fenénája sokkal jobban tetszett, mint Dmitry Ponomarev gyakran forszírozó Izmaelje.

Idén is megérte tehát ellátogatni Miskolcra. Biztos vagyok benne, hogy aki akár csak egyszer is hallja őket, alig várja az újabb találkozást a moszkvai Helikon Opera különleges tehetségű társulatával.

(Fotók: www.operafesztival.hu)