„Korai” Verdi, koncertszerű előadásban (A Stiffelio a MÁO-ban)

Jómagam az elmúlt mintegy két évtizedben négyszer láttam, persze szcenírozva. A Wiener Staatsoperben Carrerasszal és Domingóval a címszerepben, Londonban és New Yorkban Curával – érdekességként: a Met előadásán Domingo dirigált. A MÁO estéje természeténél fogva nem vehette fel a versenyt a fentebb említettekkel, de számomra nagy élmény volt.

Mint a régi időkben (A Don Giovanni az újranyitott Erkel Színházban)

Az égiek is olvashatnak bennünket, mert Bretz Gábor az idei hat Leporello mellé most megkapta egy előadásra Giovannit is. Az eredmény pedig majdnem fenomenális. Nem eljátssza a címszerepet, hanem egyszerűen megéli azt. Minden mozdulat, gesztus, hangsúly, hangszín egyetlen cél szolgálatában működik: kifejezni a nőhódító lovag jellemét.

A magány stációi (A bolygó hollandi a Magyar Állami Operaházban – II.)

A bolygó hollandi két szereposztásában összesen három külhoni művész vett részt, a karmester Ralf Weikerten kívül két jelentősnek mondott énekes. Ha egy mondatban sommásan kéne értékelni mindhármójuk teljesítményét, azt mondhatnánk: lám, odakint sincs kolbászból a kerítés.

A magány stációi (A bolygó hollandi a Magyar Állami Operaházban – I.)

Szikora János rendezőként a hatásos tablók és szimbólumok embere, ami A bolygó hollandi esetében sokszor segítség. A mű színpadra állításakor kínálják magukat a látványos megoldások, s a darabban számos olyan helyzet és viszony van, ami lehetőséget ad a szimbolikus értelmezésre. Itt van mindjárt Senta és Hollandi figurája. Mindketten magányosak, de persze nem egyformán.

Csupa móka és kacagás (Pomádé-bemutató Szegeden)

Kivételesen ritkán lehet oly szórakoztató és egyúttal elgondolkodtató produkciót látni, mint ezt a szegedit. Ahogyan egy barátom nagyon szellemesen megjegyezte: Toronykői nem a szöveget rendezte meg. Hanem a zenét.