Mint a régi időkben (A Don Giovanni az újranyitott Erkel Színházban)

2013. március 9.
Erkel Színház

MOZART: Don Giovanni

Don Giovanni – Bretz Gábor
Donna Anna – Miksch Adrienn
Don Ottavio – Tarjányi Tamás
Kormányzó – Berczelly István
Donna Elvira – Szabóki Tünde
Leporello – Cser Krisztián
Masetto – Gábor Géza
Zerlina – Keszei Bori

A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Vez.: Kesselyák Gergely

2007 májusában A szerelmi bájital kapcsán jártam utoljára előadáson az Erkel Színházban, s ugyanazon hónapban már szorongva el is búcsúztathattuk a bezárásra és a várható bontásra ítélt épületet (Erkel Színház-sirató). Az azt követő történést most nem írom le, a lényeg, hogy a színházunk – tán egy picit a témát lapunkban folyton életben tartó rajongóknak is köszönhetően – elkerülte a sorsát. Bár annak idején a műszaki állapotára hivatkozva zárták be, de hat év elteltével a mostani „próbaidőszakra” gyakorlatilag úgy nyitott ki, hogy jószerivel csak a közönségforgalmi vizesblokkokat újították fel és maximum kimeszelték a falakat. (Ami önmagában is megfelelően minősíti a bezárásról hozott döntés alaposságát.)

1976 őszén jártam először az épületben, s utána nagyon-nagyon sokszor. Hozzám nőtt, sokkal inkább, mint az Andrássy úti palota. Szegényes, szerény, de nagyon szerethető és a miénk volt. S most megint az. Összehasonlíthatatlan, semelyik hazai teátrumban nem lehet olyan vastapsot hallani (kapni), mint itt. Vagy, hogy ellenkező előjelű reakcióra emlékezzek: micsoda moraj hullámzott végig a közönség sorain Carlo Bergonzi utolsó pesti vendégfellépésén, amikor az ötödik percben megfogta az első rekedt hangot.

Mindegy, mi volt már, borítsunk fátylat az elmúlt hat évre és örüljünk, hogy itt van és üzemel. Ünnepeljük hát!

Én úgy ünnepeltem, hogy kiválasztottam a legszimpatikusabb szereposztású Don Giovannit, és elmentem rá. Szombat délelőtt volt, a tér rigói boldogan hirdették már a tavasz közeledtét, és jólesően kellemes telt ház fogadott, mint a régi időkben. És nem utolsósorban egy remek előadás.

A tavalyi, elég baljós premier (Don Leporello és a többiek) kapcsán kellően lehúztam a vizes lepedőt Gianfranco de Bosio elég üres rendezéséről. Mostanra számomra nyilvánvalóvá vált, hogy ami működött az akkori előadásokon, az kizárólag az énekes(ek) egyéni tehetségén múlt. Pontosan úgy, mint most. A különbség annyi, hogy az idei előadás nagyságrenddel ütősebb gárdával állt föl.

Tavaly rimánkodtam egy sort Bretz Gábor – amúgy kitűnő – Leporello-alakítása láttán, hogy vajon a régió messze legjobb Don Giovannija miért nem énekelheti az Operaházban a címszerepet? Az égiek is olvashatnak bennünket, mert az idei hat Leporello mellé most megkapta egy előadásra Giovannit is. Az eredmény pedig majdnem fenomenális. Bretz nem eljátssza a címszerepet, hanem egyszerűen megéli azt. Minden mozdulat, gesztus, hangsúly, hangszín egyetlen cél szolgálatában működik: kifejezni a nőhódító lovag jellemét. És Bretz bejátssza a hatalmas és többnyire ásítóan üres teret. Megrendezi a megrendezetlen operát. Nem fukarkodik a mozdulatokkal és gesztusokkal, mint ahogy a hangi kifejezőeszközeit is bőségesen ontja ránk.

A hanganyag pompásan illik a szerephez és ez felvet egy, a művész esetében régóta tologatott kérdést: pontosan milyen hangfaj is Bretz Gábor? A kérdés – számomra – ezen a délelőttön eldőlni látszik. Bretz Don Giovanni-hang. Nem azért, mert olyan elhihető erővel tudja megjeleníteni a figurát, hiszen, mint alig néhány hete láthattuk, ugyanolyan lélektani alapossággal tette színpadra a mélybasszus Donaldot is.

Meggyőződésem, hogy Bretz kivételes színpadi vénájával és zenei intelligenciájával bármilyen szerepet élethűen tudna színpadra állítani, nem számít életkor, figura, jellem, nem. (Egyszer biztos lesz vállalkozó, aki odaadja neki a Vivát Mamma!-t is.) Emiatt sokan becsapódnak és az akut színházi helyzethez igazítva osztogatják neki a szerepet. Amire nincs aktuális énekes, azt énekelje Bretz. És ez már ordas visszaélés a művész fentebb említett képességeivel.

Azt írtam a mostani Don Giovanniról, hogy majdnem fenomenális. A majdnem a Szerenád. Ami nem sikerült százszázalékosra, legalábbis az alakítás egészéhez viszonyítva. Amiben kisebb technikai problémák mutatkoztak: nem sikerült annyira könnyedre, légiesre, sejtelmesre, mint ahogy azt Bretz eltervezte. És ez most hallatszott. Mert nem lehet Wagner mélybasszusra írt hőseit Mozart baritonszerepeivel bűntelenül keverni. Végül is ez csak egy nüánsznyi szépségfolt, fel nem tűnne egy átlagos Don Giovanninál. De jelzés. Bretz Gábor sokkal-sokkal jelentősebb énekes annál, hogy egy ilyen jelzés mellett elmenjen.

Bretz múltkori szerepébe Cser Krisztián bújt, s kapott a hálás publikumtól több ízben nyílt színi tapsot. Cser még pályája kezdetén van, olykor riasztóan nem neki való szerepeket is elvállal, nyilván megélhetési okokból. Leporellója egészen jó, persze még van rajta csiszolgatni való. Hangban majdnem megvan, mindössze a beosztással kéne többet törődnie. A Regiszteráriát fölösleges akkora hévvel indítani, mert akkor a közepén az egyetlen igazán nagy ívű és széles dallamra („È la grande maestosa”) nem marad elég levegője. Amúgy az egész hangi alakítására érvényes a „kevesebb néha több” igazsága.

Játéka és színpadi oldottsága remekül passzol Bretz figurájához, ugyanakkor a határokat kevéssé érzi. Az Elvirának szóló, gazdáját utánzó gesztusok – a közönség tetszése ellenére – helyenként túllépték a jó ízlés határait, a Mozart-operához kevésbé illő commedia dell’arte játékmodorát idézték.

Bretz művészi alkatának kihasználásához hasonló szituáció jött össze Gábor Géza esetében, aki ezen a délelőttön Masetto jelmezét öltötte magára. Előző délutánon viszont ugyanezen a színpadon és ugyanezen darabban még Kormányzóként szerepelt, s egyik fellépés sem volt beugrás. Masettóként mindenesetre tökéletesen hozta a figurát. Szép szál termetéhez illően a szokásosnál indulatosabbra vette az alakot. Nem az együgyű parasztlegényt személyesítette meg, hanem a férfit, aki nem véletlenül került az átlagosnál nagyobb libidójú Zerlina közelébe. Egyfelől csodálja Don Giovannit, szívesen lemásolná, csak darabosabb mivolta megakadályozza ebben. Masetto áriáját („Ho capito, Signor si!”) ritkán hallható tapsvihar fogadta – abszolút jogosan.

A másfél évvel ezelőtti premierből ketten maradtak. Zerlina alakítója Keszei Bori volt, aki ezúttal is pompás nőiességével, remek színpadi játékával és szép lírai dallamformálásával tűnt ki az egyébként is nívós mezőnyből. Szabóki Tünde (Donna Elvira) hangjának éle az Erkel Színház hálásabb akusztikája jóvoltából most számomra zavaróbb volt. A kiváló énekesnő érzésem szerint már túl van a Mozart-figurán.

Donna Anna szerepében Miksch Adriennt hallhattuk. A hangszín alapján született Donna Anna, ami már önmagában nagy szó. Ugyanakkor a szólam egyes technikai nehézségei miatt a figura még nem mindenütt elég átütő. Érezhetően jobban koncentrál a hibátlan megvalósításra, ami sikerül is, viszont helyenként az adott szituáció rovására megy. Miksch alakításában ugyanakkor benne van egy későbbi, igazán nagyformátumú előadás lehetősége is.

Partnerét, Don Ottaviót Tarjányi Tamás alakította, némi elfogódottsággal, de remek hangi készséggel és korrekt színészi játékkal. Egyelőre még ő is „csak” lehetőség, de van aurája, amit egy Mozart-hős estében határozottan ígéretesnek ítélek.

Annak idején, a második Erkel színházi estémen a Bánk bán ment. II. Endre szerepében Berczelly Istvánt hallhattam, aki harminchét év elteltével még mindig oszlopos tagja a társulatnak, s számomra mára egyedüli konstans szereplője az elmúlt évtizedeknek. A Kormányzó szerepében a hetvenötödik életévében járó művész példásan hatásos, sőt egyenesen grandiózus alakítást nyújt, amihez csak gratulálni lehet!

Megmondom őszintén, előzetes félelmeim voltak Kesselyák Gergely Don Giovanni-értelmezése iránt. A dirigens minden korábbi rossz élményemet elsöpörve érzékeny, finom és plasztikus vezényléssel teremtett nemcsak ideális, hanem egyenesen ihletett zenei közeget.

Mindent egybevetve: soha rosszabb előadást az elkövetkező erkeles produkciókon!