A magány stációi (A bolygó hollandi a Magyar Állami Operaházban – I.)

2013. január 23/25.
Magyar Állami Operaház

WAGNER: A bolygó hollandi

Donald – Bretz Gábor / Palerdi András
Senta – Rálik Szilvia / Lukács Gyöngyi
Georg – Corey Bix / Fekete Attila
Mary – Balatoni Éva / Kovács Annamária
Kormányos – Boncsér Gergely / Horváth István
A hollandi – Kálmándi Mihály / Thomas Gazhelli

A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
HONVÉD Férfikar
Vez.: Ralf Weikert / Kovács János

A középkorban a tehetősebb személyiségek körében üdvös szokás volt, hogy amikor túléltek egy komoly vihart a tengeren, a megmenekülés után hálából a partraszállás helyén templomot, kápolnát, székesegyházat (ki-ki lehetőségeinek függvényében) emeltek Isten dicsőségére. Amikor 1839-ben a rigai karmester a végtelenségig elnyúlt londoni hajózásán hasonló helyzetbe került, a szerencsés partot érés után egy új operával emelt (magának?) obeliszket. S nem mellékesen, egyben ünnepélyesen letette a zenedráma megújításának alapkövét is. Persze Richard Wagnerről van szó. A 200 esztendeje született komponista előtt a Magyar Állami Operaház most A bolygó hollandi felújításával tisztelgett.

Úgy tűnik, a mű a budapesti operarajongók körében nagy kedvencnek számít. Bő három és fél évtized alatt immár a negyedik új rendezéssel sikerült megismerkednem, úgy, hogy közülük csak egyet neveznék sikerületlennek. Az eddigieket Békés András (1978), Ács János (1988) és Kerényi Miklós Gábor (1996) követte el. Tehát van igény az újabb és újabb Hollandi-értelmezésekre, ami persze elsősorban vezetői döntés kérdése, hiszen ugyanebből az időszakból más, hasonló színvonalú rendezések gond nélkül fenn tudtak maradni akár húsz-harminc év után is.

A feladatot most Szikora János kapta, aki nem újdonász az opera műfajában. Pár évvel ezelőtti pécsi Traviatáját revelációként éltem meg (A legelső premier - A Traviata Pécsett), az 1989-es operaházi Saloméja még néhány éve műsoron volt Húsz év múltán (Richard Strauss: Salome), és voltak más operai próbálkozásai is.

Szikora rendezőként a hatásos tablók és szimbólumok embere, ami A bolygó hollandi esetében sokszor segítség. A mű színpadra állításakor kínálják magukat a látványos megoldások, s a darabban számos olyan helyzet és viszony van, ami lehetőséget ad a szimbolikus értelmezésre. Itt van mindjárt Senta és Hollandi figurája. Mindketten magányosak, de persze nem egyformán.

Senta „társas magányban” szenved, mert sosem lehet egyedül. Kívülállását környezetétől Szikora remekül illusztrálja a fonókórusban, ahol persze sehol egy rokka (bár említik), viszont Senta egy jókora szövőszék előtt mereng a jövőn vagy a múlton. (A matrózok duhajkodásánál is csak beszélnek a borról, viszont dobozos sört fogyasztanak, tehát Szikora következetesen jelzi, hogy nem az a lényeg, hogy mit mondanak.) A lányok sem fonnak, érdekesen absztrakt térbeli alakzatban állnak, egymáshoz lazán, két-három méteres madzagokkal összekötve. Akadályozzák a közéjük keveredni szándékozó Sentát, ezáltal is jelezve nem oda tartozását.

Senta tehát egyedül van. Magányában kapaszkodik bele a mítoszba, azzal foglalkozik már-már mániákus módon. Georgot/Eriket ugyan magához engedi, de ezzel csak a társadalmi konvenciók felé tenne egy óvatos lépést, ám szánalmon kívül nem igazán érez többet iránta. Házasságuk (ha létrejönne) nyilván totális csőd lenne.

A Hollandi magányossága felvállalt magányosság – ha nem is teljesen önként vette magára a terhet, mégiscsak tehet róla. Eddig többnyire elsikkadt a történetben, s most sincs igazán középpontban, hogy miért is kell szegény hollandinak a tengeren bolyongania. Hogy miért is jött az az átok? Nos, a Hollandi makacs volt, dacolt az elemekkel (Istennel, vagy ördöggel?), mert „csakazértis” meg akart kerülni egy szirtet, ráadásul még káromolta is a Mindenhatót. A „csakazértis”-ért lett sorsa a bujdosás és a magány – amíg nem jön egy tiszta, őszinte szerelem, amely megváltja őt. De hétévente csak egyszer kísérletezhet. (Nem olyan régen kiderítették, hogy az ember sejtjei hétévente cserélődnek le, de Wagner ezt még csak nem is sejthette.)

Nagyon szép és tanulságos képek bukkannak elő, bár némelyikük kicsit szájbarágós. Ilyen például, amikor az ajtó egyben képkeret, és persze már a jelenet elején tudjuk, hogy azon fog majd a Hollandi belépni, amikor Donald elviszi magukhoz a vendéget – és tényleg. De az ajtót-képkeretet Senta szövőszékével összekötő, apránként kialakuló fénycsík ihletett pillanatot eredményez, már ahonnan látszik (sajnos, a földszintről gyakorlatilag kivehetetlen).

S ha már szimbolika, akkor érdemes néhány szót ejteni a műben felbukkanó álomról is. Meghökkentő, de a darab egyik kulcsát jelentő álomelbeszélést Wagner – Siegmund Freud születése előtt úgy 15 évvel! – Georg/Erik szájába adja. Aki szintén magányos és borzongató félelemmel közelít Sentához, bízva abban, hogy ketten tényleg egy párt alkothatnak. Ezt mondja, de maga sem hiszi igazán. Megálmodja (szinte megidézi) a Hollandit, aki majd elrabolja tőle a lányt – és ez valóra is válik. A jeles Harry Kupfer 1978-as bayreuthi feldolgozásában a darab Senta tébolyult képzeletében játszódik, pedig még ennél is kézenfekvőbb lett volna, hogy mindez a vadász látomása.

Georg/Erik figurája amúgy szinte tökéletes kópiája Wagner nagy operai kedvence, A bűvös vadász főhősének, Maxnak. Nemcsak személyiségben, de hangban és gesztusban is. Áriájuk is olyan, mintha egymás ikertestvérei lennének. Max az, aki ugyanilyen tébolyult félelemmel telve néz a „boldog” mézeshetek elé. (Nagyon off, de nem tudom kihagyni: a második világháború vége óta az Operaházat vezető igazgatók, főrendezők, fő- és alzeneigazgatók közös bűne, hogy Carl Maria Weber remekműve immár majdnem hét évtizede nem hangzott fel az Andrássy úton.) Kérdés persze, hogy Wagner mennyire volt ennek tudatában, de hát a zseni pont azért zseni, mert évtizedekkel vagy évszázadokkal meg tudja előzni a korát. Ugyanakkor saját drámai színháza működésének elméleti leírására már alig egy évtizeddel később, 1851-ben vállalkozott először (Opera és dráma címmel), bár később több ponton módosított benne.

De menjünk vissza az egyedülléthez, hiszen még mindig van magányos alak az operában, akiről nem beszéltünk: Donald/Daland, aki pedig nem is tűnik annak. Kedélyes társasági alak, számos rossz tulajdonsággal, de mégis egyedül él. Vajon boldog? Aligha. A boldogulást leginkább az anyagi javak, vagyontárgyak megszerzésében látja, s Freud bizonyára depressziósnak mondaná. Kapaszkodik egy szem lányába, akkor is, ha már semmilyen kapocs nem köti őket egymáshoz.

Szikora ugyan az egyfelvonásos változatot rendezte, de elővigyázatosan úgy, hogy azért minden „felvonás” végén leereszti a függönyt, mintha maga sem bízna abban, hogy a közönség nem követeli vissza a szétvágott változatot. Persze, a két és negyed óra nem hosszabb, mint egy átlagos mozifilm, csak persze jóval töményebb. Az „egyfelvonásos” kontra „háromfelvonásos” vita véleményem szerint erősen fel van fújva, mint ahogy – szerintem – annak sincs komoly jelentősége, hogy Wagner a későbbi háromfelvonásos változat esetében a cselekményt áttette Skóciából Norvégiába. (Sőt, ahogy a Hollandi és Donald/Daland erősen Bellini dallamfűzésére emlékeztető kettősét hallgatom, ennyi erővel akár Szicília partjainál is játszódhatna a történet, legfeljebb a hajós Donaldo, s a vadász Giorgio lenne.)

Szikora János a rendezésében igyekezett személyre szabni a feladatot. Azaz több ponton jelentősen eltérő figurát állított be az énekes szólistáknak, nyilván egyéni sajátosságukra szabva a feladatot. Ez jó, sőt, olykor kifejezetten izgalmas. A színészvezetés általános hibája viszont, hogy bizonyos operás manírokat nem irtott következetesen, mert azok végigkísérik az előadást. Senták például a kezüket rendre az éneklés megsegítésére használják. Egyikük a fojtott hangulatú Balladát hadonássza végig (hol csak az egyik, hol mindkét kezével), a másik szinte kivétel nélkül minden magas hangnál megtámasztja velük a derekát.

A magány a főhősök privilégiuma, s mint láttuk, számos stációjával szembesülhetünk. A tömeg viszont nem magányos és nem is oly arctalan, mint másutt. A matrózoknak és a „fonólányoknak” egyaránt ott virít a kedvesük a pólójukon. Mindenki vár valakire, mindenki megy valakihez, ők tehát végre nem magányosak. A darab utolsó előtti jelenetében egymásra is találnak, úgy ünneplik a hazatérést. Ekkor az addig egységesen barna hajú lányok platinaszőke parókát öltenek a fiúk tiszteletére. A mutatós tánccal (koreográfus: Horváth Csaba) eggyé válnak.

Vannak jelenetek, amelyek kevésbé engedelmeskedtek Szikorának. A hollandi matrózait megkövesedett szoborként a darab végén ugyan fölliftezteti a mulatozó tömeg szintjére, de megjelenésük ügyetlen és fölöttébb hatástalan. Sikerületlennek érzem Mary figuráját, akit a rendező jobb híján öltöztetett korunk iPodos cicababájának. (Majd egyszer – úgy húsz év múlva – mindenki mosolyogva fogja nézni ezeket az erőltetett aktualizáló ötleteket, mint ahogy mi nézzük pl. a hajdani szivacsparókákat, amik nélkül nem lehetett minőségi Wagner-előadást elképzelni az 50-es, 60-as években.)

Az egyébként látványosan változtatható díszlet (Szendrényi Éva munkája) sokszor segíti a rendezőt, de olykor akadályozza. A háttérbe időnként leeresztett, s vetítővászonként funkcionáló, LED-fényekkel operáló „fal” erősen emlékeztet a Műpa Ringjének „félig szcenírozott” megoldásaira, viszont a nézőnek egy efféle kukucska-színházban talán mégis hiányérzete támad időnként. Ráadásul akadályozza a mozgást, így a háttérvetítést föl kell függeszteni, ha nagyobb mozgás várható. Előny viszont, hogy nem kell bajlódni egy-egy látványos nagyjelenet beállításával, amikor egy hajó megérkezik, avagy ha elsüllyed.

(Folyt. köv.)