A magány stációi (A bolygó hollandi a Magyar Állami Operaházban – II.)

2013. január 23/25.
Magyar Állami Operaház

WAGNER: A bolygó hollandi

Donald – Bretz Gábor / Palerdi András
Senta – Rálik Szilvia / Lukács Gyöngyi
Georg – Corey Bix / Fekete Attila
Mary – Balatoni Éva / Kovács Annamária
Kormányos – Boncsér Gergely / Horváth István
A hollandi – Kálmándi Mihály / Thomas Gazhelli

A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
HONVÉD Férfikar
Vez.: Ralf Weikert / Kovács János

Szikora rendezése nem piszkálja meg különösebben a darabot, de egyetlen döntő változtatást hoz, mégpedig a darab legvégén, s ez független Wagner változataitól. Szikoránál Senta nem veti magát a tengerbe, hanem a szárazföld süllyed el Georggal, Maryvel, Donalddal és a többiekkel együtt. Ez még akár méltánylandó is lehet, hiszen minden csak nézőpont kérdése. Viszont a darab legvégén rendezőnk otthagyta a nyitott mondatot, egy fénypont körül egymást szemlélve kering a Hollandi és Senta. Ahogy egy kedves ismerősöm megjegyezte: A kékszakállú herceg vára nyitóképe. (Tényleg, érdemes lenne egyszer szemügyre venni a Hollandi eddigi „asszonyait”.)

Ez a félbehagyottság-érzet a premier karmestere, Ralf Weikert által dirigált előadáson zeneileg is feltűnő volt. Mintha a karmester és a rendező összebeszélt volna, oly sután maradt abba az este. A szép nemzetközi pályát magáénak tudható Weikert egyébként tisztességgel végigvezette a maga előadását, korrektül kísérte énekeseit, mindent beintett, ahogy jobb karmestereknek illik. A zenekari fúvósállások közép-maszatosan szóltak, mint a jobban sikerült repertoár-előadásokon általában. Az ilyen karmesterre mondják, hogy nem okozott különösebb megrázkódtatást. Mestermunka, gondolhattuk. Nem rengette meg a világot, de böcsülettel végigment a darabon.

Hogy mennyire mestermunka vagy nem az, azt akkor tudtuk meg, amikor Kovács János vette kezébe a karmesteri pálcát. Az említett finálé végig feszesen zajlott, a közönség nemhogy nem tapsolt bele a záróakkordok közé, mint a kollégánál, hanem lélegzetvisszafojtva figyelt. A nyitány előző esti fúvós zűrjeit pedig mintha a szél fútta volna el. Ha két nappal korábban a Magyar Állami Operaház Zenekara játszott, akkor ezen, mondjuk, a bécsi operáé. Nem tudom eléggé érzékeltetni, hogy mekkora változáson ment át a zenekari hangzás potom két nap alatt. De ez nem új tapasztalat, pár éve a Kékszakállún, még régebben a Fidelión fordult elő ugyanez, amikor Kovács átvette a nemzetközi sztárdirigenstől az adott mű gondozását.

A bolygó hollandi két szereposztásában összesen három külhoni művész vett részt, Weikerten kívül két jelentősnek mondott énekes. Ha egy mondatban sommásan kéne értékelni mindhármójuk teljesítményét, azt mondhatnánk: lám, odakint sincs kolbászból a kerítés.

A címszerepben Thomas Gazhelli, aki Perencz Béla visszalépése után, úgy két hete került a produkcióba. Fura egy hang. Ha simán énekelne, lehet, hogy egész jó lenne, de nem azt teszi. Nem is igazán énekel. Megszólaltat egy hangot, jól megrágja, ha hosszabban tarthatja, akkor öblöget vele. Nem viccelek, hátratolja, előreveszi, csak éppen ki nem köpi. A hang eközben kicsit halkul, kicsit erősödik, majd Gazhelli – kotta szerint – vált a következőre. Minden egyes hangot külön képez. Ennek „köszönhetően” a dallamívek szétszakadoznak, újak keletkeznek, illetve van olyan is, hogy egy egész dallam hangonként szólal meg, azt a befogadó majd összerakja magában, ha akarja.

Mindehhez különös szerepjáték társul, ugyanis a fent leírt öblögetés élénk mimikával, sűrű állkapocs- és szemforgatással jár. Mintha epilepsziás rohama lenne a Hollandinak. Ráadásul az énekesnek az a fixa rögeszméje lehet, hogy neki a bolyongást is meg kell testesítenie (ez ám az összművészet, Gesamtkunstwerk, vagy mi!). A monológ alatt vagy hatszor kerüli meg a színpadot, kóvályog balra, kóvályog jobbra, néha majdnem keresztülgyalogol a szerepe szerint békésen szundikáló Kormányoson. Perencz visszalépése a címszerepből nyilván kényszerhelyzetet teremtett, de azt rögzíteni kell, hogy a megoldás éppen úgy balul sült el, mint a tavalyi Arabella esetében. Hogy Gazhelli színpadi akciózását nem fogtam a rendezőre, az csak azért történt, mert már előbb láttam a másik címszereplőt.

Kálmándi Mihályt ráadásul immár sokadszor, hiszen majdnem negyedszázada csodálhatom Hollandiként. Ha valaki meg tudja testesíteni a magányt, az Kálmándi. Pályatársával ellentétben keveset mozog, keveset gesztikulál. A hang a maga homogén nemességével hat. Huszonöt év tapasztalattal pontosan tudja, hogy mi a titok nyitja: a természetes éneklés, a puritán színpadi mozgás. Nem játszik rá, hogy még borongósabb, még hátborzongatóbb legyen. A hangvolumen véges ugyan, de ez csak egy-két csúcsponton jelent hiányt. Dicséretes viszont, hogy a művész nem erőlködik, mert az a figura nemességének a rovására menne.

Soha ilyen jónak nem láttam-hallottam még Rálik Szilviát. Úgy tizenkét-tizenhárom éve, a Falstaffban találkoztam vele először, utána pedig a zeneirodalom egyre nyaktörőbb szerepeiben. Mindig ment előre a hangerő vonalán, s szinte minden szerepében a figura csak egy szűk spektrumát mutatta meg, mindig ugyanazt a területet, a harcos, a diadalmas nőét. Mivel ez csak néhány szólamban adekvát, Rálik alakításait nem igazán szerettem. Sentája éppen ezért váratlan meglepetés. A változás okát nem tudom, nem is fontos talán, mindenesetre örömteli.

Donald leánya Rálik előadásában kétségbeesett, kicsit gyámoltalan is. Érzi, hogy egyre inkább elveszti kapcsolatát a környezetével, ezért fogadja el Georg suta közeledését. A Hollandi megjelenésekor fölizzik, látványosan kivirul, ám úgy, hogy palástolja a remélt, de nem várt boldogságot. Fontosnak érzem leírni: Rálik alakítása váratlanul felszabadult és oldott lett. Hangi formálása szokatlanul árnyalt. A magasságai biztosak és fényesek, s nemcsak a forte tartományban. A középső regiszter még mindig kicsit lyukas, de az énekesnő hallhatóan dolgozik ezen.

Lukács Gyöngyi először lépett föl Wagner-szerepben. Egyfelől dicséretes, hogy a szólam ilyen sokszínűen ragyogott fel, hiszen a pianissimo és a fortissimo között mozgott, másfelől viszont gondnak érzem, hogy a középső területet (mezzoforte és társai) jóval kevésbé uralta. Ebből kifolyólag gyakran csapott át a nagyon halkból a nagyon hangosba, s a figura kapott valami szerepidegen, hisztérikus arculatot is. Lukács egyébként biztosan uralja a szólamot, de a mély hangjait rendre erős mellezéssel szólaltatja meg, ami véleményem szerint indokolatlan. Sem a hangszerelés, sem a figura ethosza nem kívánja meg.

Lukács Sentája a játékban egyszerre kislány és nő. Nőies alkata időnként anakronisztikus ellentmondásba sodorta a művésznőt, amikor kislányos gesztusokat tett. Erről nem egyedül ő tehet, mert nem igazán volt segítségére sem a jelmez, sem a (9. sorból nézve) indokolatlanul erős smink. Ráadásul Lukács túlontúl is királynői alkat, ami ebben a szerepben nem segített neki.

Egyfelől azt mondom, hogy soha nem láttam adekvátabb Donald/Daland alakot, mint Bretz Gáboré. A figura komplexitása minden korábbi elődjéét meghaladja. Nagyformátumú jelenség, minden benne van. Pénzsóvár világfi, aki a jég hátán is megél. Igyekszik humorral szemlélni a környezetét, de úgy, hogy mindenekelőtt maga járjon jól. Ismerjük ezt a típust. Bretz minden mozdulata mélyről hozott. Az utóbbi negyedszázad leginkább színpadra termett énekese ő. Ahogy a pálinkát meghúzza, nincs az a skót-norvég-olasz-stb. tengerész, aki ennél élethűbben csinálná. Közben huncutul körülnéz, látják-e a többiek is. És már ki is jött a korábban leírt magány. Ez a Donald/Daland szomjazza a többiek elismerését, rászorul, hogy a matróza is elismerően csettintve nézzen rá.

Szomorú, de ehhez a nagyformátumú alakításhoz ezúttal kevés, helyesebben nem elég tömör a hang. A mélység sem átütő. Bretz elég intelligens ahhoz, hogy ügyesen áttrükközi magát a legkényesebb pontokon, de a trükk akkor is csak trükk. Azt gondolom, hogy szimpla szereposztási tévedésről lehet szó, mert Bretz nem igazán Daland-hang. S ha már ebben a darabban gondolkodunk, akkor sokkal inkább Hollandi. Ezen az a tény sem változtat, hogy Bretz igazán minőségi produkciót tett le az asztalra Donaldként.

Váltótársa, Palerdi András a konvencionálisabb apafigura felől közelítette meg a szerepet. Alakítása ebből kifolyólag kevésbé bombasztikus, mint Bretzé, igaz, hangilag jobban kitölti a szerep kívánalmait. Jobban, de nem tökéletesen, ugyanis ő sem az a kiköpött mélybasszus, ami Wagner hőséhez illenék. Palerdinél jobban érezzük a sztereotípiák érvényesülését. Az ő pénzsóvársága egyszerűbb, a poénkodása erőltetett, a matrózok is csak „a főnök viccel” típusú hozzáállással figyelik. Lányával való kapcsolata is a konvenciókon nyugszik, egy puszi a homlokra, amikor hazatér, és ettől már rendben is van a dolog.

Georg/Erik szerepében megint vendégművészt üdvözölhettünk Corey Bix személyében. Finoman fogalmazok, ha úgy mondom, hogy nem igazán színpadi alkat. Sután kacsázva közlekedik, de ezzel egy idő után meglepő módon elkezd megjeleníteni egy önálló karaktert. És kijön az, ami ritkán szokott A bolygó hollandi előadásain: hogy miért kell neki pont az álmodozó Senta? Bix figurájának legfontosabb eleme, hogy éppen úgy „peremgyerek”, mint a lány. És van benne egy jó adag agresszió is, Senta ellenkezésére majdnem lekever egy pofont. De ez mind tökéletesen beleillik a képbe.

Nagyobb gond, hogy Bix hangban elég bizonytalanul teljesíti a szólam nem igazán nyaktörő feladatait. A magasságai falzettesen elvékonyodnak, de már a középregiszter sem igazán átütő, a súlyosabb hangszerelésű zárójelenetben gyakorlatilag csak látjuk, hogy mozog a szája. (Elképzelni nem tudom, hogy énekel ezzel a „hangi felszereltséggel” Lohengrint és Stolzingi Waltert.)

Fekete Attila hangban tökéletesen, mondhatni hibátlanul hozta a szólamot, de a figura jóval egysíkúbb váltótársáénál. Hallhatóan jóval nagyobb feladatokhoz szokott, így Georg nem okoz neki problémát, viszont a figura nem igazán szól semmiről. Csak egy kellően magabiztos alakról, aki nem érti, Senta miért nem választja őt. Ez lehet, hogy csak ennyi, de szerintem ennél több van Wagner tenorhősében.

A két Mary közül Kovács Annamária kedves rezignáltsággal, Balatoni Éva ideges vibrálással ruházta föl a rendező által rájuk mért alakot. A Kormányos szerepében Boncsér Gergely és Horváth István egyaránt lelkesen vett részt a produkcióban, mindketten igyekeztek maximális muzikalitással megszólaltatni szép szólamukat.

Az előadás egyik motorja a tömeg. A Magyar Állami Operaház Énekkarának (karigazgató: Szabó Sípos Máté) tagjai szemmel látható lelkesedéssel vetették bele magukat a játékba, magas szinten tolmácsolva Wagner egyáltalán nem könnyű szólamait. A hollandi kórusában külső karként közreműködött még a Honvéd Férfikar (karig.: Strausz Kálmán).