Csupa móka és kacagás (Pomádé-bemutató Szegeden)

2013. január 18.
Szeged
Szegedi Nemzeti Színház

RÁNKI: Pomádé király új ruhája

Gondolkodtam, érdemes-e beszámolni erről az estéről – hiszen csak Szegeden ment premierszámba, a veszprémi előadásról -zéta- beszámolt (elolvasható itt »), és biztosan sokan látták a pesti előadást vagy előadásokat is.
-zéta- is dicsérte a rendező, Toronykői Attila munkáját – én még sarkalatosabban fogalmaznék, kivételesen ritkán lehet oly szórakoztató és egyúttal elgondolkodtató produkciót látni, mint ezt a szegedit. Körülöttem sokszor hangos nevetés – gyerektől éppúgy, mint ezüstös hajú nagymamáktól.
Ahogyan egy barátom nagyon szellemesen megjegyezte: Toronykői nem a szöveget rendezte meg. Hanem a zenét.

A darabot mintegy bő órányira zanzásították, mégis szünettel játszva – mondván, szokják a gyerekek, mit is jelent egy színházi este.
Tarkabarka díszletek és jelmezek (Juhász Katalin), mellé a Varga Józseftől megszokott nagyszerű koreográfia.

Ahogyan alkalmam volt megfigyelni Toronykői pályáját gyakorlatilag a kezdetektől, konstatálva fejlődését, kiteljesedését, éppúgy vagyok ezzel a címszerepet éneklő Cseh Antallal is. Maga a hang nem mély basszus, à la Székely (nota bene: Gregornak is akadtak gondjai a mélyebb lágéban), de a Cseh által életre keltett figura valóban él, az elsőrendű muzikalitás, a kiváló zenei intelligencia nyilvánvaló. A pályája zenitje felé tartó énekesnek azonban lassan el kellene döntenie, milyen repertoárt vállal – hosszú távon a Pomádé, a Nabucco vagy a Rigoletto főhőse együtt nem fog menni. S szeretném hozzátenni: ha valóban lesz ismét Falstaff a MÁO-ban, Cseh a címszerep egyik lehetséges megtestesítője, végül is Pécsett már bizonyított Potrohosként.

Az est talán legnagyobb meglepetését Kelemen Zoltán jelentette. A korábbi remek Rigoletto, Forza-Carlos, Scarpia elképesztő komikusi vénáról tett tanúbizonyságot, a hang is, persze, változatlanul nemes – szövegmondásán viszont sok csiszolnivaló akad, gyakorlatilag csak minden harmadik szavát érteni.

Altorjay Tamást (Nyársatnyelt Tóbiás) sem efféle szerepkörben szoktuk meg – kacagtató volt, ahogyan ugrált-szökellt. A két jómadár, Dani (Decsi András) és Béni (Szélpál Szilveszter) közül utóbbi hagyott maradandóbb impressziót. Dzsufiként Somogyvári Tímea Zita szerepelt, öröm, hogy e nagyon muzikális énekesnő számára, akit fenotípusa inkább az oratóriumok irányába predesztinálja, akadt olyan feladat, amiben a színpadon is megfelelt.

Tizenegy tagú kisegyüttest irányított Kardos Gábor, ezüstszínű tógafélébe beöltözve – lehet, az ő érdeme, lehet, hogy muzsikusaié, de feltehetően mindkét félé, hogy a hangzás bővérű kamarazenekari volt.

Ezen az estén énekesek, kórus (karigazgató: Kovács Kornélia), orkeszter, karmester, díszlet- és jelmeztervező, koreográfus egyaránt jelét adta: Szeged letörölhetetlen Magyarország, mit Magyarország, Európa operai térképéről.
Az itteni előadásokról beszámolva már több alkalommal javasoltam a Momus olvasóinak: jöjjenek el a Dél-Alföldre, nézzék meg a produkciót.
Most is ezt ajánlom.
De hozzák el a dédit, meg a kisunokákat is.