Sardanapalo : The world premiere of Liszt's lost opera ( trailer )

Werke von Franz Liszt

1. SINFONIEKONZERT //

Franz Liszt: March in Homage to His Royal Highness,
                   Grand Duke of Saxonia-Weimar-Eisenach, Carl Alexander S. 228
Franz Liszt: »Sardanapalo«. opera fragment, world premiere of the 1st act
                   (editing and orchestration by David Trippett)
Franz Liszt: A Symphony to Dante's »Divine Comedy«, S.109

Kirill Karabits (Dirigent)

Joyce El-Khoury (Sopran)
Airam Hernández (Tenor)
Oleksandr Pushniak (Bariton)

Közel 170 év után Liszt-ősbemutató lesz Weimarban

A Sardanapalo című opera töredéke a weimari Goethe-Schiller Archívumban közel két évszázadig feledésbe merülve várta a felfedezést. Mintegy tíz évvel ezelőtt David Trippett, a Cambridge-i Egyetem zenetörténésze bukkant rá, és elkezdte a kibogozhatatlannak tűnő, rövidítésekkel teli anyag megfejtését.

A librettót Byron Sardanapalus című, az utolsó asszír királyról szóló tragédiája inspirálta. A teljes mű nem, csak az első felvonás készült el az operából. A muzikológusnak hároméves munkája a legnagyobb nehézséget az okozta, hogy Liszt nagyon sok rövidítést használt, sokat változtatott, és több verziót is bejegyzett a kottába az 1850-es években. A 111 oldalas, 170 éves kéziratból hiányzik a hangszerelés. Ez Trippett munkája, aki szerint a kora ellenére nagyon frissnek hangzik a zenei anyag, és reményei a darabon hét évig dolgozó Liszthez hűen végezte el a feladatot.

Az augusztus 20-i évadnyitó koncert különlegességét az is adja, hogy a zenekar, amely a darabot bemutatja, a világ egyetlen olyan együttese, amellyel Liszt maga is dolgozott: a 1843 és 1861 között a weimari Staatskapelle vezető karmestere volt.

A hangversenyen három Liszt-művet hallhat a közönség, az énekes közreműködők Joyce El-Khoury, Airam Hernández és Olekszandr Pusnyak.

(Via nmz.de)

Barabás Miklós: Liszt Ferenc (részlet)

Ma 132 éve hunyt el Liszt Ferenc Bayreuthban

Akit a lángész és a magyarság kötelezett

/papageno.hu/

Írta

Papageno - 2018. július 31.

Liszt Ferenc korának egyik legnagyobb hatású zongoraművésze volt, emellett merészen újító zeneszerző, karmester, pedagógus és zenei író is. 1811. október 22-én született Doborjánban (Raidingban), és 1886. július 31-én hunyt el Bayreuthban. 

„Engedtessék meg nekem, hogy a magyar nyelvben való sajnálatos tudatlanságom ellenére születésemtől a sírig szívemben és érzéseimben magyar maradjak” – fogalmazott egy levélben.

Bartók Rádió sugározza ma 21.10 – 22.00

LISZT-re hangolva

"Zongorapárbaj" - Balog József és Borbély László hangversenye

1. Liszt Ferenc: II. magyar rapszódia (négykezes változat) (Balog, Borbély),
2. Frédéric Chopin - Liszt Ferenc: Kedvesem - lengyel dal (Balog), 
3. Liszt Ferenc: Erdőzsongás - hangversenyetűd (Borbély), 
4. Richard Wagner - Liszt Ferenc: Rienzi - fantázia az opera témáira (Balog), 
5. Liszt Ferenc: XIII. magyar rapszódia (Balog), 
6. Liszt Ferenc - Gaetano Donizetti: Lammermoori Lucia - Gyászinduló és kavatina (Balog, Borbély)

(Pécsi Palatinus Szálló Bartók terme,  2011. október 21.)

 (Ism. június 25., 14.10)

Óbudai Társaskör (Bp. III. Kiskorona u. 7.)

2018. június 11., hétfő 19 óra
 

„Álmok”
 

Dalest Liszt és Wagner műveiből 
 
Fodor Bernadett mezzoszoprán

és

 Bonyhádi István zongoraművész
 
Liszt Ferenc dalaiból:
- Freudvoll und leidvoll (Bízni és égni…)
- Im Rhein im schönen Strome (A Rajnán tükröződnek)
- Ich liebe dich (Úgy vágyom rád)
- Ihr Glocken von Marling
- Der du von dem Himmel bist (Ki jóság vagy)
- Laßt mich ruhen (Álomszárnyon)
 
- Liszt: E-dúr legenda, R. 17/2 – Paulai Szent Ferenc a hullámokon jár
 
Wagner: Wesendonck-dalok:
- Der Engel (Az angyal)
- Stehe Still! (Ne tovább!)
- Im Treibhaus (A melegházban)
- Schmerzen (Fájdalmak)
- Träume (Álmok)
 
Wagner: Tannhäuser – Csarnok-ária – Elisabeth áriája (Dich teure Halle)
 

Belépőjegy ára: 1.500 Ft

Bartók Rádió, ma délután: 15:06 – 16.29

"Zenebeszéd"

Liszt Ferenc: Zarándokévek - Itália

Előadja: Fejérvári Zoltán (zongora)

Műsorvezető: Kovács Sándor

Szerkesztő: Papp Márta

(Márványterem, 2018. május 5.)

Most délelőtt 11:00 órakor kezdődik:
 

Régi Zeneakadémia, (Budapest, VII. Vörösmarty u. 35.)

Szabó Ferenc János (zongora)

"Liszt-hagyaték legszebb kottái – időszaki kiállításhoz kapcsolódó koncert"

GOUNOD: Ivy
ROSSINI: Petite polka chinoise
FAHRBACH: Lazzi Polka, Op.77
FAHRBACH: Pester Blut (Népdal induló), Op.98
LISZT: A bölcsőtől a sírig
LISZT: Epithalam Reményi Ede esküvőjére
ÁBRÁNYI-LISZT: Öt magyar népdal
ERKEL ELEK: Amazonok indulója
LISZT: Valse de concert
 

Liszt Ferenc befejezetlen operájának részlete - Sardanapalo – trailer (1)

Liszt Ferenc befejezetlen operájának részlete - Sardanapalo (2)

Németországban lesz Liszt Ferenc befejezetlen operájának ősbemutatója

Origo/MTI 2018.05.09. 17:00

Weimarban lesz az ősbemutatója Liszt Ferenc befejezetlen operájának, a 170 éves Sardanapaló-nak.

Igaz, soha nem fejezte be, de 170 éve jegyezte le Liszt Ferenc a Sardanapalo című operáját, amelynek idén augusztusban lesz az ősbemutatója a németországi Weimarban. Az operát, amelynek csak az első felvonása készült el, a Staatskapelle Weimar szimfonikus zenekar adja elő koncertváltozatban augusztus 19-én és 20-án Kirill Karabics vezető karmester vezényletével, Joyce El-Khoury szopránnal és Charles Castronovo tenorral a főszerepben.

A Weimarban komponált és most elsőként ott előadott zeneművet közvetíti a Deutschlandfunk rádió kulturális csatornája, az Audite zeneműkiadó pedig lemezen jelenteti meg. Az elfelejtett operát, amelynek kézirata a weimari Goethe- és Schiller Archívumban porosodott az elmúlt 170 évben,

David Trippett, a Cambridge-i Egyetem professzora keltette életre Liszt saját instrukcióit figyelembe véve. Trippett több mint tíz évvel ezelőtt bukkant a nagyrészt gyorsírással papírra vetett kéziratra, amelyet töredékes, olvashatatlan és érthetetlen dokumentumként tartottak számon. Az elmúlt három évben Trippett belemélyedt a kéziratba, aminek eredményeként tavaly júniusban egy tízperces ízelítőt mutattak be az operából a BBC Cardiff Singer of the Worldelnevezésű nagy múltú énekversenyen a feltörekvő örmény szopránénekes, Anus Hovhanniszján közreműködésével.

Trippett szerint a fennmaradt anyag lélegzetelállító: egyedülálló ötvözése az olaszos líraiságnak és a finoman hangolt innovációnak. Szerinte semmi ehhez fogható nem létezik az operairodalomban.

Megtalálható benne a Lisztre jellemző mézédes zenei nyelv, ám az is érezhető rajta, hogy a zeneszerző ekkortájt kezdte felfedezni magának Wagner operáit. Trippett azt is mondta, „ennek az operának az egyetlen forrásanyaga egy 111 oldalas kézirat zongorakottákkal és vokális részekkel. Mindig is úgy tartották, hogy lehetetlen összeilleszteni a művet, ám alapos vizsgálattal kiderült, hogy Liszt minden szükséges részletet lejegyzett az első felvonáshoz.”

Trippett szerint Liszt hét éven át dolgozott az operán, amelynek librettója alapjául Lord Byron 1821-ben megjelent tragédiája szolgált Sardanapalról, az utolsó asszír királyról. A békeszerető királyt a politikánál és a háborúnál jobban érdekel a mulatozás és a nők, elítéli az erőszakot és a brutalitást, és naivan hisz az emberiség természetes jóságában. Lázadók azonban letaszítják trónjáról és ezért felgyújtja önmagát és kedvesét.

Liszt operája Saradanapalo és kedvenc ágyasa, Mirra szerelméről szól, aki megpróbálja rávenni a királyt, hogy menjen háborúba, védje meg birodalmát.

Liszt a művel 1852-ben felhagyott az után, hogy elkezdett Wagner-operákat vezényelni Weimarban.

A mű kritikai kottakiadása 2019-ban jelenik meg az Editio Musica Budapest gondozásában.

Az ősbemutató karmestere, Kirill Karabics azt mondta, „Liszt Ferenc nevét soha nem kapcsolták össze az olasz operával. Nagyon boldog vagyok, hogy a Sardanapalo premierjét vezényelhetem Weimarban. Ez a felfedezés nemcsak Liszt zenei örökségében, hanem a 19. század zenetörténelmében nyit új fejezetet.”

Kíváncsian várom az esetleges kritiká(ka)t  - aki(k) ott volt(ak) ma délelőtt a 
Zeneakadémia Nagytermében, hogy meghallgassá(k) Fülei Balázs zongorajátékában LISZT h-moll szonátáját.

Előadás tart: Hollerung Gábor
"Megérthető zene"
A romantika esszenciája
 

Bartók Rádió ma délutáni műsorán, 13:49 - 15.00:

Liszt Ferenc: Zarándokévek - részletek

1. I. kötet (Svájc) a) Ekloga, b) Honvágy, 

2. II. kötet (Itália) a) Il penseroso (A gondolkodó), b) 104. Petrarca-szonett, c) Dante-szonáta, 

3. III. kötet a) Angelus! Ima az őrangyalokhoz, b) A Villa d'Este szökőkútjai, c) Van a tárgyaknak könnyük, d) Gyászinduló, e) Sursum corda (Emeljétek fel szíveteket)

(Zeneakadémia, nagyterem, 2018. április 6. - részletek)

Aprócska Liszt-szobor a ferihegyi repülőtéren

Ma délután:

17:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

"Budapesti Tavaszi Fesztivál"

Liszttől Bartókig • 4.4; Az impresszionizmus

LISZT: A Villa d’Este szökőkútjai
Balog József (zongora)

RAVEL: Jeux d’eau
Hámos Júlia (zongora)

DEBUSSY: g-moll vonósnégyes, Op.10
Classicus Quartet: Rácz József, Baksai Réka (hegedű), Tornyai Péter (brácsa), Zétényi Tamás (cselló)

KODÁLY: Meditáció Debussy egy motívuma fölött
Lajkó István (zongora)

LISZT: Költői és vallásos harmóniák – 7. Temetés
Balog József (zongora)

BARTÓK: Négy zenekari darab, BB 64 (Sándor László átirata)
Baksai Réka, Osztrosits Éva (hegedű), Ludmány Dénes (brácsa), Déri György (cselló), Rumy Balázs (klarinét), Lajkó István (zongora)

11:00 : Budapest
A Régi Zeneakadémia hangversenytermében ma 11 órakor kezdődik Liszt-koncert:

Váradi László (zongora)

SCHUBERT-LISZT: Hattyúdalok – 3. Aufenthalt, 7. Ständchen, 11. Der Atlas, 12. Der Doppelgänger

GRIEG: 1. Peer Gynt-szvit, Op.46

LISZT: Zarándokévek, 2. év (Itália) – 7. Après une lecture du Dante („Dante-szonáta”)

A tegnap esti Liszt-koncertet a Bartók rádió még aznap este (19.35 -től)  -  felvételről -  leadta:

 Années de pélerinage

(A Zeneakadémia Nagytermében megtartott hangverseny felvételét ismét sugározni fogja a rádió  április 18.án,12.49 órai kezdettel)

2018. április 6., 18.00

Zeneakadémia — Nagyterem

 Liszt Ferenc: Années de pélerinage

- Zarándokévek I.
- Zarándokévek II.
- Zarándokévek III.

Farkas Gábor zongorakoncertje

Liszt: Années de pélerinage I, II, III

Zenei naplójegyzetnek indult, különböző művészeti ágak reflexiójaként folytatódott, majd filozofikus-spirituális kompozíciókkal fejeződött be az a hosszú évtizedek alatt formálódó zongorasorozat, melynek három füzetét Liszt Zarándokévek cím alatt jelentette meg. E művek révén betekintést nyerhetünk egy zeneszerző és egy egész korszak gondolkodásának dinamikus változásába.

„Meglepő rokonságot fedezünk fel a Zarándokévek egyes számaiban és az új francia zeneművészet két legkimagaslóbb alakjának, Debussynek és Ravelnek némely művében. Meggyőződésem, hogy Lisztnek »A Villa d’Este szökőkútjai« és ezzel rokon művei nélkül alig képzelhetők el az említett két francia zeneszerzőnek hasonló hangulatot kifejező művei” – írta Bartók Béla.

A közelmúltban Schumann- és Liszt-albumokkal jelentkező – generációjának egyik legjelentősebb zongoraművésze – a Liszt-díjas Farkas Gábor játékát a nemzetközi zenei szaksajtó kitörő lelkesedéssel fogadta. „Bársonyos hangzással és széles dinamikával ragadja meg Liszt zenéjének belső lényegét”, és szinte „magát Lisztet halljuk, ahogy végigvezet minket a darabokon”. Kívánhatunk-e hát avatottabb kalauzt a Liszt-zarándoklathoz?

/Budapesti Tavaszi Fesztivál/

Mai koncert!

17:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

"Budapesti Tavaszi Fesztivál"

Liszttől Bartókig • 4.1

"A tonalitás felbomlása"

Műsor:

WAGNER: Siegfried-idill (A. Pringsheim átirata zongoraötösre)
Pusker Júlia, Tóth Kristóf (hegedű), Tornyai Péter (brácsa), Zétényi Tamás (cselló), Demény Balázs (zongora)

LISZT: Gyászgondola (cselló-zongora változat)
Zétényi Tamás(cselló), Demény Balázs (zongora)

LISZT: Gyászgondola (zongora változat)
Demény Balázs (zongora)

LISZT: R. W. - Venezia (átirat zongoraötösre)
Pusker Júlia, Tóth Kristóf (hegedű), Tornyai Péter (brácsa), Zétényi Tamás (cselló), Demény Balázs (zongora)

LISZT: Richard Wagner sírjánál
Pusker Júlia, Tóth Kristóf (hegedű), Tornyai Péter (brácsa), Zétényi Tamás (cselló), Demény Balázs (zongora)

SCHÖNBERG: 2. vonósnégyes, Op.10
Brassói-Jőrös Andrea (szoprán)
Classicus Quartett: Rácz József, Baksai Réka (hegedű), Tornyai Péter (brácsa), Zétényi Tamás (cselló)

BARTÓK: 2. hegedű-zongora szonáta, BB 85
Pusker Júlia (hegedű)

Liszt: Szent Erzsébet legendája

A Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitókoncertje

2018. március 30. péntek 19:00 — 22:20

Egy szünettel

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Vezényel: Hamar Zsolt

Szereplők:

Szent Erzsébet - Kele Brigitta

Zsófia őrgrófné - Kutasi Judit

Hermann őrgróf / II. Frigyes - Albert Pesendorfer

Lajos őrgróf - Johannes Kammler

Egy magyar mágnás / Udvarmester - Haja Zsolt

A gyermek Erzsébet - Csorba Kinga

A gyermek Lajos - Kristofics Kornél

Közreműködők:

Nemzeti Filharmonikus Zenekar

Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba)

Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Gyermekkara (karigazgató: Sapszon Borbála és Sapszon Ferenc)

„Liszt 1861 őszétől mind több időt töltött Rómában, ahol figyelme az egyházi zene felé fordult. A következő évben, 1862-ben fejezte be első oratóriumát, a Szent Erzsébet legendáját. Lisztet már weimari évei alatt erősen foglalkoztatta a magyar királylány és bajor hercegasszony életének története, a weimari nagyherceg társaságában ellátogatott Erzsébet egykori lakhelyére, Wartburg várába is.

A Nemzeti Filharmonikusokat zeneigazgatójuk, Hamar Zsolt vezényli. Az oratórium címszerepében a Kolozsvári Operából induló, német (Düsseldorf) és francia (Párizs, Avignon, Strasbourg) színpadokon rendszeresen fellépő Kele Brigittát hallhatjuk, aki a múlt évadban közreműködője volt a New York-i Metropolitan Bohémélet-előadásainak.

Albert Pesendorfer személyében napjaink egyik legkeresettebb Wagner-énekesét hallhatjuk, a világ rangos dalszínházaiban rendszeresen formálja meg Marke király, Hans Sachs, Hagen vagy Gurnemanz figuráját. Lajos szerepében Johannes Kammler lép fel. A fiatal német bariton 2017-ben második díjat nyert a Neue Stimmen elnevezésű nemzetközi versenyen, mely egy sor fellépési lehetőséget hozott számára. A 2018-as Salzburgi Fesztivál egyik izgalmasnak ígérkező operaprodukciójára, Gottfried von Einem A per című darabjának koncertszerű előadására hívták meg.”

Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál

Épp most megy a televízióban - felvételről

2018. március 28. szerda 21:15 - 23:55

MüpArt Classic

Liszt: Krisztus - oratórium

"Liszt Ferenc monumentális alkotása Krisztus életét és tanításait jeleníti meg hatalmas zenei tablókban. A programzenei mű változatos, bensőséges, lírai képekben jeleníti meg a Megváltó születését majd filozofikus mélységű tételek szólnak tanításairól, csodáiról, ünnepélyes kórustétel az egyház alapításáról, fájdalmas drámai jelenetek idézik fel a szenvedést, végül a "Feltámadás" profetikus zenével zárja az oratóriumot.

A mű bemutatója 1873-ban volt a weimari Herder-templomban a szerző vezényletével, majd ugyanebben az évben a Pesti Vigadó előadásán Richter János volt a karmester.

A Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében a Liszt által irányított zenekar jogutóda, a Weimari Stadtskapelle magyar szólistákkal és énekkarral közösen adja elő a művet a Liszt specialista, Martin Haselböck vezényletével."

Közreműködők:

ének

Szabóki Tünde, Vörös Szilvia, Horváth István, Kovács István, Sebestyén Miklós

orgona

Zita Nauratyill

a Magyar Rádió Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán)

a Magyar Rádió Gyermekkórusa (karigazgató: Matos László)

(2016. április 17. )

Mai koncertre hívom fel a figyelmet:

Az idős Liszt és az opera

Találkozások Liszt Ferenccel...

Hangverseny a Zeneakadémia és a Liszt Ferenc Társaság rendezésében

2018. március 28-án szerdán 18 órakor a Régi Zeneakadémia Kamaratermében (Budapest, VI. ker. Vörösmarty u. 35., I. em.)

Műsor:

Bevezetőt és összekötő szöveget mond Szabó Ferenc János

Wagner–Liszt: Bevonulás Wartburg várába (zongorára, négy kézre)

Wagner: Tannhäuser – Dal az esthajnalcsillaghoz

Wagner–Liszt: Elza menyasszonyi bevonulása a münsteri katedrálisba a Lohengrin c. operából (zongorára, négy kézre)

Wagner–Liszt: Izolda szerelmi halála a Trisztán és Izolda c. operából

Saint-Saëns: Sámson és Delila – Csókária

Glinka–Liszt: Cserkeszinduló a Ruszlán és Ludmilla c. operából (zongorára, négy kézre)

Csajkovszkij: Anyegin – Lenszkij áriája

Verdi–Liszt: Reminiszcencia a Simon Boccanegra c. operából

Előadók:

Fürjes Anna, Edős Róbert, Szűcs Attila (ének)

Winni Wan-Chun Tsou, Shuai Li, Takuya Niinomi, Nina Ustinova, Váradi László, Ferenczy István(zongora) a Zeneakadémia növendékei,

valamint Alter Katalin, Szabó Ferenc János (zongora)

Felkészítő tanárok: Meláth Andrea, Falvai Katalin, Dráfi Kálmán, Gulyás István, Réti Balázs, Borbély László

Jegyek: 1.800 Ft

„Liszt magyar szemmel” - A Magyar Liszt Ferenc Társaság információs kiadványa

2017. december – Nr.30.

Tartalom:

Liszt Ferenc magyar rapszódiái és a népzene (Tari Lujza)

Liszt emlékhangverseny Szekszárdon (Pintérné Fetzer Mónika)

A Liszt Ferenc Társaság Pécsi Tagozatának hangversenyei (Bánky József)

Egy kérdés megoldása? Újjáéledő hagyományok Liszt oratóriumaiban (Herczog János)

A Liszt Ferenc Társaság archívumából

Prof. Jakov Isakovich Milstein: „Az orosz Liszt-kutatás kevéssé ismert lapjai”

Ma éjjel az M5 csatorna sugározza:

2018. március 21. szerda 21:15 - 23:10

MüpArt Classic

„Határtalan Liszt”

A MüPa 2014. október 22-i koncertfelvétele

Műsoron:

- Bartók: Szonáta, BB 88 - I. tétel

- Liszt: 12 transzcendens etűd

Liszt Ferenc születésnapjára emlékezve ünnepi főhajtásként szólaltatta meg Bogányi Gergely a XIX. század zongoravirtuózának a hangszer határait feszegető sorozatát, a Transzcendens etűdöket. A Liszt életművel elmélyülten foglalkozó művész nem csak a darabok magas technikai igényét tartja rendkívüli feladatnak, hanem a tételek többségében különböző programot megjelenítő karaktereinek hiteles tolmácsolását is, mely a zongorairodalom legnagyobb mérföldkövének számít.

Műsorvezető: Bősze Ádám

Szerkesztő: Várbiró Judit

Rendezte: Gémes Katalin és Goszleth Antónia
 

Időtartam: 115 perc

Thomán István (Homonna, 1862. november 4. – Budapest, 1940. szeptember 22.) - Ő volt Liszt Ferenc tanítványa és Bartók mestere

LASKAI ANNA  - FIGARO

Fidelio.hu 2018.03.18. 10:17

A Figaro ezúttal   visszaemlékezéséből válogat, amelyben a Zeneakadé­mia neves zongoratanára mesteréről, Liszt Ferencről ír. E szórakoztató emlékirat betekintést nyújt Liszt tanítványaihoz intézett tréfás megjegyzéseibe, de az is kiderül, hogy az idős mester kártyapartikra is meghívta növendékeit.

Thomán – aki minden bizonnyal Liszt legkedvesebb tanítványai közé tartozott – így emlékezett vissza mesterével való megismerkedésére:

 „A Zeneakadémián Erkel Ferenc tanítványa voltam, a második év növendéke, tehát egy­általán nem gondolhattam rá, hogy Liszt óráit látogassam, mert ahhoz végzett növendéknek, de legalább utolsó évesnek kellett volna len­nem. (...) Egy napon azt hallom, hogy a mester, akit eladdig szemtől szembe sohasem láttam, Budapestre érkezett. Tüstént feltettem ma­gamban, hogy bárhol is, de meg fogom lesni. A következő napon Erkel Ferencnél ültem a zongora előtt, és Beethoven Waldstein-szonátáját játszottam [op. 53, C-dúr], amikor váratlanul nyílik az ajtó, s belép rajta az ősz Liszt Ferenc. A bátorságom természetesen egyszerre elillant, fölugrottam a zongorától és távozni akartam. Liszt azonban intett, hogy csak folytassam, később mellém telepedett a zongorához, s úgy kellett végigjátszanom a darabot. Hogyan ment a játék, arról nem tud­tam magamnak számot adni, mert annyira izgatott voltam, hogy ujjaim szinte öntudat­lanul táncoltak a billentyűkön. A mester nem tarthatott egészen tehetség nélkül valónak, mert ott mindjárt meghívott, hogy látogassam az óráit, amelyek az intézet nagytermében voltak rendszerint délután 4–6 óráig…”

Elveszettnek hitt Liszt-kéziratokat mutattak be

MTI 2018.03.11. 11:11

Elveszettnek hitt Liszt-kéziratok kerültek elő egy hagyatékból. A különleges kottákat, amelyeket a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem állami támogatással vásárolt meg, Budapesten mutatták be ünnepélyes keretek között.

Vigh Andrea, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektora az eseményen kiemelte, hogy ezek a kották óriási értéket képviselnek, hiszen a Zeneakadémia alapítójának, Liszt Ferencnek a kézírását őrzik. „Liszt Ferenc magyar lelkületének újabb lenyomatai ezek” – hangsúlyozta. Hozzátette: külön öröm, hogy néhány nappal az 1848-as forradalom és szabadságharc 170. évfordulója előtt mutathatják be a kéziratokat, amelyek sok szállal kötődnek azokhoz az emlékezetes napokhoz.

Krucsainé Herter Anikó, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kulturális kapcsolatokért és fejlesztésekért felelős helyettes államtitkára nagy örömnek nevezte, hogy ezek az elveszettnek hitt, a nagy szellemek találkozásáról tanúskodó páratlan kincsek megkerültek, és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával közgyűjteménybe kerülhettek.

A kézzel írt kottákat egy hagyatékban találták meg, és a szakértői eredetvizsgálat után az örökös a Zeneakadémia részeként működő Liszt Ferenc Emlékmúzeumnak és Kutatóközpontnak ajánlotta fel megvételre.

A kéziratok érdekessége, hogy a művek magyar tematikájúak vagy erősen kötődnek Magyarországhoz, illetve az 1848-as forradalomhoz és szabadságharchoz.

A dokumentumok között olyan különlegességek vannak, mint az a kotta, amelybe a világutazó Liszt maga írta bele Petőfi A Magyarok Istene című versének szövegét magyarul.

Egy másik kéziraton a Mosonyi Gyászmenete című zongoramű található, amely Liszt legfontosabb magyar barátját, Mosonyi Mihályt helyezi a középpontba, és korai megfogalmazása annak a darabnak, amely a zeneszerző utolsó előtti életévében Mosonyi néven került be a Magyar Történelmi Arcképsorozatba.

A Petőfi szellemének című zongoradarab Petőfi néven kapta meg végleges formáját ugyanebben a sorozatban.

A Magyar Királydal eredetileg a Magyar Királyi Operaház 1884-es megnyitására készült alkotás, 

A gyermek himnusza ébredéskor című kórusmű pedig az Engeszer Mátyás által vezetett Magyar Liszt Egylet számára íródott, és Budapesten volt az ősbemutatója.

Egyedül az Elfelejtett Románc (Vergesse Romanze) című mű témája nem kapcsolódik szorosan Magyarországhoz.

Liszt Ferenc szóban forgó művei annak idején a Táborszky és Parsch kiadónál jelentek meg. Eredeti kézirataikat eddig elveszettnek hitték, vagy más változataik voltak ismertek. Mint kiderült, a kéziratok a kiadónál maradtak, majd mikor Nádor Kálmán 1895-ben megvásárolta a Váci utcai Táborszky-féle zenemű-kereskedést, a kéziratok az új kiadó tulajdonába kerültek.

A történelmi jelentőségű, egyedülálló nemzeti értékeket a Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont őrzi majd, a kéziratokról hamarosan az intézmény honlapján is tájékozódhat a közönség.

Ma este, 18:00:

Régi Zeneakadémia

(Budapest,VII. ker. Vörösmarty u. 35. )

"A Magyarok Istene"

LISZT: A magyarok Istene – zongoraváltozat
Ránki Fülöp (zongora)

HOLLÓS MÁTÉ: Tündérálom (Petőfi Sándor versére)
Kertesi Ingrid (szoprán), Meláth Andrea (mezzoszoprán), Virág Emese (zongora)

HUBAY: Végvári dalok – „Hallga, mi ez…”
Meláth Andrea (mezzoszoprán), Kiss Gy. László (tárogató), Virág Emese (zongora)

MIHALOVICH: Szeretném itt hagyni (Petőfi Sándor versére)

ERKEL: Késő ősznek hideg szele (Petőfi Sándor versére)

ERKEL: A magyarok Istene

LISZT: A magyarok Istene
Vörös Szilvia (mezzoszoprán), Virág Emese (zongora)

LISZT: A holt költő szerelme (Jókai Mór versére)
Mécs Károly (próza), Virág Emese (zongora)

LISZT: Magyar Történelmi Arcképek - Petőfi Sándor

LISZT: Magyar Történelmi Arcképek – Mosonyi Mihály

LISZT: Költői és vallásos harmóniák – 7. Funérailles
Ránki Fülöp (zongora)

Ökrös Oszkárra, cimbalomművészre, a 100 Tagú Cigányzenekar szólistájára emlékezett  ma de. a Dankó Rádió Túl az Óperencián műsorának szerkesztő-műsorvezetője, Nagy Ibolya. 

A január 15-én, hatvan éves korában elhunyt művésznek ma lesz a temetése. Ezen a napon óránként megemlékezik Róla a Dankó Rádió műsorfolyama.  

Ökrös Oszkár művészetét idézve szólalt meg az adás végén

Liszt Ferenc I. magyar rapszódiája. (Budapesti Fesztiválzenekar, a cimbalomszólista: Ökrös Oszkár – vezényel: Fischer Iván (Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2017. március 30.)

Ezt az adást délután hat és hét óra között újra meghallgathatjuk az ismétlésben.

RÉGI ZENEAKADÉMIA, KAMARATEREM

1064 Budapest, VI. ker. Vörösmarty u. 35.

Ma 18:00 órakor

Ránki Fülöp (zongora)

Bevezető: Kaczmarczyk Adrienne, az Új Összkiadás főszerkesztője

"Találkozások Liszt Ferenccel"

Liszt zongoraművek változatai

LISZT: Költői és vallásos harmóniái

Ma este

Zeneakadémia Nagyterem

2018.01.31.   19.30

Balázs János zongoraestje

MVM Koncertek – A Zongora

Rossini–Liszt: Tell Vilmos – nyitány

Donizetti–Liszt: Lammermoori Lucia reminiszcenciák

Mozart–Liszt: Don Juan reminiszcenciák

Liszt: Tizenkét Schubert-dal – 4. Erlkönig

Liszt: Schwanengesang (Schubert-dalok) – 7. Ständchen

Beethoven–Liszt: Adelaïde

Liszt: Nagy kromatikus galopp

Bartók Rádió ma esti műsorán szerepel:

19.35 – 20.29: Balázs János zongoraestje - hangfelvétel

"Isteni színjáték" 

1. Liszt:

a) Dante szonáta

b) E-dúr legenda - Paulai Szent Ferenc a hullámokon

c) I. Mefisztó-keringő

2. Dubrovay László: Parafrázis a Faust, az elkárhozott c. táncjáték egy témájára

3. Schumann - Liszt: Ajánlás

(Festetics Palota - Tükörterem, 2017. december 8.)

Bartók Rádió ma délutáni műsora

15:06 – 16:58 Egy zenemű - több előadás

Liszt: Esz-dúr zongoraverseny

Szabó Ferenc Jánossal beszélget a Katona Márta

Ma de. 11:00

RÉGI ZENEAKADÉMIA, KAMARATEREM

1064 Budapest, VI. ker. Vörösmarty u. 35.

Szokolay Ádám Zsolt (zongora)

LISZT: Ave Maria

LISZT: Csárdás Obstinée

DEBUSSY: Elfelejtett képek
BARTÓK: Szonáta, BB 88

LISZT: Zarándokévek III. – 2. A Villa d’Este ciprusai, I. sirató; 4. A Villa d’Este szökőkútjai; 5. Sunt lacrymae rerum

LISZT: Csárdás macabre

Hamar Zsolt ünnepi zenékről és zenei ünnepekről

Szerző: Pallós Tamás

Új Ember Hetilap - 2017.12.17.

A 2018-as Budapesti Tavaszi Fesztivál nemrég meghirdetett programjában feltűnt a Szent Erzsébet legendája, amelyet Ön vezényel. Milyen gondolatokkal készül Liszt nagyszabású, nehéz, „élőben” viszonylag ritkán hallható oratóriumára?

– Ez az évad egyik kiemelkedően fontos és meghatározó feladata, azért is, mert a rangos Tavaszi Fesztivál keretében hangzik el. Nagyképűen azt gondolom, hogy gyakorló karmesterként egész jól állok Liszttel, majdnem a teljes életművét alkalmam volt több ízben is vezényelni. Két ékkő, valódi gyémánt, ami szerintem e roppant „építmény” csúcsára való: a Krisztus-oratórium és a Szent Erzsébet legendája. Az előbbit leg­alább öt alkalommal vezényeltem különböző koncertelőadásokon, a Szent Erzsébetet viszont most fogom először. Tehát számomra is új kihívás, amelynek nagyon örülök.

A Rákóczi-induló (Országos Széchényi Könyvtár)

/Részlet/

LISZT FERENC ELSŐ FELDOLGOZÁSAI

Amikor Liszt 1839 decemberében – több mint másfél évtizedes távollét után – ismét Magyarországra érkezett, rendkívüli fogadtatásban részesült. Az ünnepségek fénypontja a már említett, 1840. január 4-i hangverseny volt, amelynek végén hat magyar arisztokrata Festetics Leó gróf vezetésével drágakövekkel kirakott díszkardot vitt a színpadra (a pengébe vésett felirat szerint) „A’ nagy művésznek, Liszt Ferencznek, művészi érdeme’ és buzgó hazafisága’ méltatásául.” A francia lapok utóbb sokat gúnyolódtak Liszt e „harcias” kitüntetésén: Alcide Joseph Lorentz híres karikatúrája például egyenesen a lovagló zongorista jobb (tehát harcra alkalmatlan) oldalán ábrázolja a fegyvert. Maga a zeneszerző azonban mindig is szép emlékként idézte fel a kard átadását, és egy későbbi, 1847-ben a Haslinger kiadónál megjelent Rákóczi-feldolgozását a kardot átadó hat arisztokratának ajánlotta.

A Rákóczi-induló a nevezetes pesti hangversenyen megszólalt változatát Liszt ugyancsak Haslingernél tervezte megjelentetni már 1840 januárjában, a bécsi cenzúra azonban közbelépett. Alighanem ennek is köszönhető a Liszt-féle előadást „modellező” változatok gyors megjelenése: Erkel (az előző oldalon bemutatott) Emlékül Liszt Ferenczre feldolgozása, illetve Georges Micheuz Rákoczy Marsch változata („ahogyan azt maga Liszt úr a koncertjein játszotta”) egyaránt a betiltott Liszt-eredeti „pótlására” vállalkozott. A mai érdeklődő számára azonban már az annak idején kiadatlanul maradt forma is hozzáférhető, ugyanis az minden valószínűség szerint az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárában őrzött Rakozy Marsch feliratú szerzői kéziratban fennmaradt változattal azonos. Liszt alighanem éppen a bécsi publikáció reményében vetette papírra ezt a formát, mint arról a kézirat közepén ugyancsak megkezdett, de végül is félbe hagyott „könnyű változat” lejegyzése is tanúskodik – utóbbi bizonyára éppúgy az amatőr zongoristákat megcélzó, egyszerű változat alapja lett volna, mint Erkel feldolgozásának „könnyű módszerben” átalakított formája.

LISZT FERENC KÉSŐBBI FELDOLGOZÁSAI

Négy évvel a Haslinger-féle kiadás után, 1851-ben Liszt újabb változatban adta közre a Rákóczi-indulót a lipcsei Kistner kiadónál: ez a Marche de Rakoczy igazi „népszerű kiadás”, amely a zongorázó nagyközönség igényeit és technikai lehetőségeit igyekezett szem előtt tartani.

Alig két évvel később Liszt a berlini Schlesinger kiadónál adott ki újabb feldolgozást a Rákóczi-indulóból, amely a Magyar rapszódiák sorozat 15. darabjaként vált népszerűvé. Az eddigi, kivétel nélkül zongorára szánt feldolgozások nyomán Liszt a ’60-as évek közepén zenekarra is átdolgozta az indulót. E minden szempontból teljesen új változat bemutatóját maga a zeneszerző vezényelte Pesten 1865. augusztus 17-én, szűk két héttel később tartott szólóhangversenye után pedig éppen az új feldolgozás zongoraátirata kapcsán írta a Zenészeti Lapok, hogy „ami ez induló eljátszását követé, az nem volt többé taps, az egy nemzet egekig ható megdicsőítése volt, melylyel nagy fiát a legelső kiválasztottak dicső trónusára emelte.”

A nagy siker ellenére a zeneszerző csak évekkel később, 1871-ben jelentette meg a zenekari változatot a lipcsei Schuberth kiadónál, akkor azonban mindjárt számos változatban: a partitúra, illetve a teljes zenekari szólamanyag, a két- és négykezes, sőt kétzongorás változat, valamint az egyszerűsített zongorakivonat egy időben került piacra. A kétzongorás átirat itt bemutatott példányát maga a zeneszerző látta el Festetics Leó gróf feleségének, Kubinyi Krisztinának szóló ajánlással.

A Liszt készítette zenekari feldolgozás kimondva-kimondatlanul is Berlioz híres Rákóczi-indulójával kívánt versenyre kelni (ennek keletkezését a következő oldalon mutatjuk be). Liszt a maga változatának viszonylag hosszan halogatott publikálásával éppen az általa oly sokra tartott francia mesterrel való nyílt rivalizálást igyekezett tapintatosan elkerülni – mint egy 1871-ben írott levelében fogalmazott: „Amíg Berlioz – aki a maga »Rákoczy«-ját a »Faust elkárhozásá«-ban nekem ajánlotta – életben volt, (...) nem akartam előrukkolni az én zenekari változatommal.”

Gárdonyi Géza: Liszt Ferenc

Az operának bejáratánál ott ül két szép szobor. (Halálos vétek, hogy nem márványból faragták.) Ha az a két szobor meg tudna mozdulni, bizonyos, hogy hátat fordítana egymásnak.

Liszt Ferenc az egyik.

Erkel a másik.

Sokszor együtt kellett lenniök, de nem szerették egymást. Erkel különösen azért haragudott Lisztre, mert a Rákóczi-indulónak azt a gyönyörű ellenmozgású menetét, amelyik a Liszt átiratában látható, Liszt tőle vette át. Az Angol-királynő fogadóban mutatta Erkel Lisztnek azt a Rákóczi-földolgozást ceruzás kéziratban és hát egyszercsak megjelenik nyomtatásban Liszt hatalmas átirata, de ebben ugyanaz a fölfogás, amelyet ő mutatott a mesternek. Erkel panaszolta ezt nekem a nyolcvanas évek vége felé.

S beszélte többek között azt is:

Mikor Lisztet kinevezték az országos zeneakadémia vezetőjének, egy délelőtt valami dolgom volt nála.

Amint beszélgetünk, megcsendül az előszoba csengője s belép az inas, vendéget jelent:

– Őfensége Mária Valéria főhercegnő.

Liszt elképedve néz az ajtóra. Fölugrik. Már nincs ideje, hogy az előszobába fusson a vendég elé, mert ime, az belép. Csak egy udvari hölgy kíséri.

A főhercegnő vidámságtól sugárzó arccal lép a mesterhez és így csicsereg:

– Kedves mester, hallottam, hogy Budapesten van, és annyira megörültem ennek a hírnek, hogy azonnal bejöttem Gödöllőről, csakhogy az ön művészetében gyönyörködhessek. Megteszi-e nekem, hogy játszik valamit?

Liszt, aki egy szót sem tudott magyarul, leírhatatlan zavarral bámult a főhercegnőre, és zavarában nem tudott egyebet tenni, mint azt, hogy a hasán összefonta az ujjait, és a két hüvelykujjával malmozott.

A kísérő hölgy szólalt meg aztán franciául, hogy a főhercegnő mit akar, s így ült a mester a zongorához.

– De, – azt mondja Erkel, – soha még Lisztnek ilyen melege nem volt az életben.

Gárdonyi Géza: Aranymorzsák – részlet

„Magyar előadóművészek Liszt-felvételeiből”

1. A forrásnál (Antal István – zongora)
2. Petrarca-szonett - I. változat (Réti József, zongorán kísér Zempléni Kornél)
3. f-moll hangversenyetűd (Tusa Erzsébet – zongora)
4. A dalaim mérgezettek (Simándy József, zongorán kísér Zempléni Kornél)
5. Jókedv és bánat – III. változat (László Margit, zongorán kísér Freymann Magda)
6. Csodálatos dolog lehet (Melis György, zongorán kísér Zempléni Kornél)
7. Funérailles (Kiss Gyula – zongora)

Elhangzott a Magyar Rádió egyik adásában, 1972-ben.

1971. október 23.  Petőfi Rádió, 19.35 –  Kapcsoljuk  a Zeneakadémia Nagytermét

A Magyar Állami Hangversenyzenekar koncertje

Vezényel: Forrai Miklós

1. Liszt Ferenc: A felszabadított Prométheusz – kantáta

Km. Kovács Eszter, Ercse Margit, Simándy József, Miller Lajos, Fülöp Attilla, Antalffy Albert – énekszólók,

a Budapesti Kórus

Narrátor: Sinkovits Imre

2. Szokolay Sándor: Két ballada - op. 16.  (1957)

• Elsorvadt erdő –bolgár népköltés (fordította: Képes Géza)
• Mrile - bantu ballada (fordította: Füst Milán)

Km. Kerecsényi László– zongora; Margittay Sándor – zongora,

a Budapesti Kórus

3. Honegger: Karácsonyi kantáta

Km. Miller Lajos – ének

Margittay Sándor – orgona,

a Budapesti Kórus

Kelemen Judit: Liszt Ferenc szimfonikus költeményeinek irodalmi vonatkozásai

/Zempléni Múzsa/

"2006. július 31-én, Liszt Ferenc halálának 120. évfordulóján a világhírű zongoraművész, zeneszerző és karmester emléke előtt tiszteleg a magyar zenei élet. Az ünneplő muzsikusok népes táborához csatlakozva készült jelen tanulmányunk, amely – kissé talán rendhagyó módon – nem zenei, hanem irodalmi aspektusból mutatja be Liszt szimfonikus költeményeit."

Bartók Rádióban rövidesen kezdődik: 

9.30 – 10.00 Kritikus füllel

Liszt: Operaátiratok

(Farkas Gábor - zongora)

 A kiadványról Mácsai János, Molnár Szabolcs és Ujházy László beszélget.

 Szerkesztő: Katona Márta

A Bartók Rádió délutáni adása

13.48-15.06  Liszt: Faust szimfónia
 

Kelen Péter (ének),

Magyar Honvédség Énekkara (karig. Zámbó István) és a

Magyar Állami Hangversenyzenekar

Vezényel: Lukács Ervin

(Budapest Kongresszusi Központ, 1998. szeptember 25.)

Emlékezések Liszt Ferencről

Gróf Apponyi Albert:

Mint  olyan  ember,  aki  a  zenevilággal  csak  a  fül  és  a szív  útján  áll  kapcsolatban,  de  így  azután  szorosan,  aki  tehát  a  zene országában csak hűséges alattvalói  szerepet játszhat,  alig van jogom  egy  zenei  folyóirat  hasábjain  más  címen nyilatkozni,  mint azoknál  az  összeköttetéseknél  fogva,  melyek  engem  személyileg is közel hoztak ez ország fejedelmei közül  némelyikkel,  még  pedig a legnagyobbak közé  tartozókkal.  A  velük  való  gyakori  érintkezés  révén  sikerült  ellesnem  a zene  sok  misztériumát  és  olyan  benyomásokat  nyernem,  amelyek áldott órákban a  legbensőbb  szentély  légkörébe  vittek.  E személyes befolyások közt a legtisztább az a  baráti  viszony  volt — a  distancia  teljes  fenntartásával  használom  ezt  a kifejezést, — amely éveken át Liszt  Ferenccel  kötött  össze.  Liszt  Ferenc  útján közelítettem  meg  Beethovent,  kinek  titáni géniusza két felejthetetlen alkalommal Liszt  Ferenc  közvetítésével  szólt  hozzám,  egy  misztikus,  eddig  csak  homályosan sejtett  végtelenség  kapuit  nyitván  meg  lelkemnek;  Liszt  Ferenc  által  jutottam közvetlen  érintkezésbe  Wagner  Richarddal,  nemcsak  személyesen,  de a  megértés terén  is.  Ebben a megértésben  bizonyára   nagyot  haladtam  azokban  az  években, melyek  leteltek,  mióta  mind  a  két  mester sírban  van.  Az  idők  távlatában mind gigászibb  nagyságban  bontakoznak  ki  előttem azok a művek, amelyek némelyikét — a Parsifal-t! — úgyszólván keletkezni  láttam,  másokat  — a  Ring-et  —  első megjelenésüknél  üdvözölhettem;  de  ennek a  későbbi,  folyton  haladó megértésnek gyökerei  is  visszanyúlnak  azokba  az  első  benyomásokba,  amelyeket  számomra főleg  Liszt  Ferenc  közvetített.  Egy-egy  elejtett  szó  a  mesterek  szájából  kötetekkel  ért  fel,  világító  sugárként  esett  reá  éppen a  döntő  mozzanatra.  Ezek  a dolgok  pedig  nem  kevesebbet  jelentettek  nekem,  mint  lelki  életemnek  egy  részét; ha  valakiről  azt  mondják,  hogy szereti  a zenét,  ezzel  nem jeleznek  olyant,  ami csak  távolról  is  megjelölné azt a  viszonyt,  amelyben  én  állok  hozzá.  Egész  gondolkozásom  nyert  tőle  típust,  öntudatlan metafizikai  vegyüléket,  az  öntudatosnak kiegészítéséül,  melyet  akarattal  iparkodtam mindig belevinni  és  amelynek fontosságáról  a haladó korral  és bővülő tapasztalással  mindjobban  győződöm  meg.  Ezzel  a háttérrel  illeszkedik  be  Liszt  Ferenc visszaemlékezéseimbe,  mint most  is  élő és  tovább  működő  tényezője  egy  fejlődésnek, mely még nem szünetel.
De  tegyük  félre  a  személyi  vonatkozásokat  és  nézzük  meg,  visszaemlékezéseim világában  tárgyilagos  szempontból  Liszt  Ferenc  jelentőségét.
A  téma  túlgazdag,  hogysem  annak  kimerítésére  egy  cikk  keretében  gondolni  lehessen.  Hiszen  már  eddig  is  egész  irodalma  van  és  még  ezentúl  is  sokan fognak  egyes  vonásokat  hozzáadni  a  teljes  képhez,  amely  folyton  készül  és átidomul.  Két  ilyen  vonással  akarok itt  hozzájárulni  ehhez  a  képhez,  azokkal, amelyek engem leginkább lebilincseltek.

Az első  Liszt Ferencnek zenei  univerzalitása;  nem  hiszem,  hogy  lenne  a zenetörténelemben  még  egy  második  hozzá hasonló egyetemes zenei organizmus, ő  mindent  megértett,  még  pedig  a  lángész   intuíciójával:   rögtön.   Emlékezetes eset  volt,  mikor  Wagner  egyszer  a  zongoránál eléje tette valamelyik műve partitúrájának  hozzávetőlegesen  a  kótapapírra  vetett első vázlatát  és  Liszt azt  fennakadás   nélkül   eljátszotta,  mintha   egy  rendesen  elkészített  zongorakivonatot látna maga előtt; az ő szeme, az ő  zsenije első  pillantásra kiérezte a részben csak jelzéseket tartalmazó,  pongyolán  odavetett  partitúrából  a  lényegest,  az  összefüggéseket,  a  véglegeset.  Mikor  Beethovent  játszott, a legteljesebb objektivitás volt, saját  egyénisége  eltűnt,  elmerült annak  a titánnak  egyéniségében,  akit  mindenek fölé helyezett.  Mondják,  hogy ez  sem volt mindig így, hogy különösen virtuóz pályájának fénykorában  a csillogás vágya  néha  erőt  vett  rajta,  ennek a  zenének tolmácsolásában is, amely a legnagyobb objektivitást kívánja; különben is nehéz a jogosult  szubjektivitásnak  határát  megvonni.  De  én  akkor  hallottam  Beethovent Liszt  Ferenctől, mikor ő már letett a virtuóz  babérok  kereséséről   és  hallottam Liszt Ferencet,  mikor  Wagner  Richardnak játszott  Beethovent,  mikor ez  a két nagy szellem  Beethoven  kultuszában  ölelkezett  és  nem  hiszem,  hogy  valaha  tisztább  Beethovent hallhatott valaki, mióta ő maga behunyta szemeit. De éppúgy otthon  volt  Chopin-ban,  Schubert-ben  és  az  olasz  operaparafrázisokban.   Ahol  jót és  szépet talált,  az neki  mind  „congenial is”  volt,   éppen   zsenijének   hihetetlen egyetemessége  folytán.
Ezt az egyetemességet legyen szabad   egy  humoros  hatású  kis  epizóddal megvilágítanom,  mely  Liszt  Ferenc  virtuóz  pályájának  delelő  idejében,  a  múlt század  40-es  éveiben  Párisban  adta  magát elő és amelyet a Mester  még öreg napjaiban  is  szinte  gyermeteg  örömmel  szokott elbeszélni,  csakúgy,  mint édes mindnyájan  emlékezetünkben  is  élvezzük  ártatlan  diákcsinyjeinket.  Egy  előkelő  szalonban   valamely   este   együtt   jelentek  meg  és  fölváltva  lelkesítették  zongora- játékukkal  a  társaságot  Liszt és  Chopin.  Hogy,  hogy  nem:  Liszt  a hangulatból azt  vélte  kiérezni,  hogy  ez  este  Chopin  nagyobb  sikert  ért  el  és ez  őt némileg bosszantotta.  Ekkor  egy  ötlete  támadt;  mialatt  Chopin  játszott,  Liszt  suttyomban  arra  kérte  a  háziasszonyt,  hogy  oltássa  el  a  gyertyákat:  hadd  élvezze  a közönség  Chopint  a  sötétség  hangulatában.  Megtörtént.   Liszt  pedig  odasompolygott  a  zongorához  és  halkan  kérte  Chopin  barátját,  engedje  neki  át észrevétlenül  helyét  a  zongoránál.  Chopin  belement  a  tréfába  és  Liszt  minden  félbeszakítás  nélkül  folytatta  Chopin  játékát,  teljesen az ő stíljében  és az  ő technikájával.  Mikor  a  világítás  ismét  kigyulladt,  óriási  meglepetéssel  látta a  közönség Lisztet  a  zongoránál,  senki  sem  sejtette,  hogy nem  Chopint hallották mindvégig. Nagy  taps  zúgott  fel,  melynek  csillapultával  Liszt  így  szólt  barátjához  és  művész-vetélytársához:  —  Hát  most,  kedves  Frideric,  ülj  te  oda  a  zongorához és játsszál  úgy,  hogy  az  emberek  Lisztet  véljék hallani... — Ezzel  az  ártatlan kis maliciával  vett  a  Mester  magának  elégtételt azzal a másik nagy művésszel szemben, aki egyébként a legjobb barátja volt.
Itt az a kérdés merül fel,  hogy ez  az  egyetemesség,  amely  megbecsülhetetlen  erő  mások megértése  és  az  előadó  művészet  legmagasabb  foka  elérésének szempontjából, nem gyengíti-e a  teremtő géniusz  egyéniségét és energiáját? Mert ez a géniusz  csakugyan  intranzigens  egyéniséget  kíván,  egész  az  intoleranciáig, mely jellemzi a legtöbb teremtő lángészt,  midőn  másokról  ítél,  sokszor  igazságtalanul.  Hát Liszt  Ferencnél  a  kettő  megfért  egymással;  ha ő nem is foglalja  el mint  zeneszerző  azt  az  abszolút  első  helyet,  amelyet  tőle,  mint  előadó  művésztől elvitatni  nem lehet,  mégis  olyan  művekkel  gazdagította a  zenei  termelést, melyek némelyike  a  legmagasabb  inspirációból  fakad  és  élni fog örökké.  Eszembe jut a Krisztus-oratórium  némely részlete,  legelsősorban  a  Nyolc Boldogságok  megzenésítése,  melyhez  fogható  zenei  átéreztetését egy  isteni  szövegnek  soha  más  műben nem  hallottam.  A  hegyi  beszéd,  Máté  evangélista  szerint,  egyáltalában,   profán szemmel nézve is,  a világirodalom  leghatalmasabb  lapja;  kezdődik  azzal  a  nyolc boldogsággal,  amelyek  mindegyike  az  akkori  bölcsesség  szemében  egy-egy  döbbenetes  paradoxon.  Liszt  Ferenc  ezeket  a legegyszerűbb eszközökkel állítja elénk: egy  baritonszóló  és  vegyeskar,  orgona-kísérettel.  A  bariton  oly  keresetlen  dallammal adja elő a  tételeket, mint amelyek előtte  magától  értetődő  igazságok;  a kar eleinte tartózkodással,  azután  fokozatos  megindulással  ad  visszhangot a  neki paradoxálisoknak  látszó  igékre,  míg  végül,  a  legnagyobb  paradoxonnál:  ,,boldogok,  akik  üldözést  szenvednek — az  igazságért”,  az  ige hatalma  áttöri  a  tartózkodást,  a  kételyt  és  tűnődést  és  diadalmas követésre ragadja magával  az emberiséget.  Hasonló  erővel  ragadják  meg  a  hallgatót  a  Stabat  Mater dolorosa  azon strófái,  melyekben  a  Szűzanya  szívén  át  érezzük meg  Krisztus kínszenvedésének drámai  csúcspontjait.  Vagy  gondoljunk  a  Faust-szimfóniára,  a  Koronázási Mise Benedictusára és így  tovább  egy  hosszú  felsorolásban,  melybe  itt,  ahol  teljességre  nem  törekedhetem,  tovább  nem  szükséges bocsátkoznom.  Ez a zene pedig jellemzően  magyar típust ad.  Nem a rapszódiákra  gondolok  itt,  sem  egyéb olyan részletekre,  amelyekben  Liszt  a  konvencionális  magyar  ritmust  honorálja,  vagy népdal-motívumokat  dolgoz  fel;  ilyen  külsőségektől  nem  függ  a  magyar  jelleg; ezeket  pl.  Brahms  is  alkalmazta  a  magyar táncokban,  melyek  azért  mégis színtiszta  német  zenét  jelentenek.  Miért?  Mert  német  egyéniségéből  fakadtak.  Így magyar  zene az,  amely  magyar  egyéniségből foly és ennek az egyéniségnek bélyegét hordja magán,  akár gondolt  a szerző  arra,  hogy  magyar   zenét  akar  írni, akár  nem.  Az  a  nemzeti  forma,  mely  mint sallang  lóg a  szerzeményről,  nem sokat  jelentő  külsőleg;  ami  dönt,  az az  egyén   spontán   érvényesülése.    Lám, Beethoven sem gondolt arra, hogy német  zenét  írjon,  Verdi  arra,  hogy  olaszt; azt írták ki,  ami  a  lelkűkben  élt,  a  legjobbat, amit ott találtak és lett belőle német és  olasz  zene,  nem  holmi  szeszélyből  és  valamelyes  külsőség  erejénél  fogva,  hanem  mert  a  német  és  olasz  őserőből  fakadt.  Ilyen értelemben igazi  magyar típus a  Liszt-zene  és  a  németek hiába akarják  őt  élete  külső  körülményeinél  fogva maguknak vindikálni.
*
Az első  vonás  tehát,  amellyel  a  fentebbiekben  a  Liszt-képhez  járulni  próbáltam,  az  ő hatalmas,  egyetemes  és  az  egyéniséget mégsem leszállító  zenei szervezete:  mint  ilyen,   unikum  a  zenetörténetben.  A második vonás  inkább  emberi, a szó legáltalánosabb értelmében, mint művészi  és  néhány  szóval   fejezhető  ki. Egyszerűen azt  mondom, hogy  jobb,  önzetlenebb,  nobilisabb emberrel,  mint Liszt Ferenc,  nem  találkoztam.  Teljesen  hiányzott belőle minden  irigység és  féltékenység más  nagyokkal szemben; ő nemcsak  a  halottakat  magasztalta,  egy  szellemes, de cinikus francia írónak,  Chamfort-nak, a találó  mondása  szerint,  hogy:  a halottaknak bámulása legtisztességesebb formája  az  élők  nem  bámulásának;  ő  örömmel  üdvözölt  minden  valódi  nagyságot az élők közt, kereste őket,  sietett őket felfedezni  és  dicsőségük  szolgálatába  állott.  Schubert népszerűsítéséhez nagyon hozzájárult,  Wagner  Richardért,  amikor  ő  még a  politikának  éppúgy,  mint a kritikának  üldözöttje  volt,  szívós  hadjáratokat folytatott;  de  a  kisebb  kaliberűek  közül  is  mindenkit  felkarolt,  akiben  valódi  tehetséget  látott.  Kétségtelenül  sokan visszaéltek  jóságával;  érdemetleneket  sokszor nem  tudott  magáról  lerázni, de ki volt  zárva,  hogy  érdemest elutasítson.  Kedélyének mélységéből fakadt őszinte vallásossága,  melyet  a katholikus hit keretében  iparkodott   elhelyezni. Mint  hívő, valóban  alázatos  volt,  az  olyan  bölcsészeti  olvasmányokat  is  kerülte,  amelyektől hitének tisztaságát féltette. De hiszen vallásos  tartalmú  szerzeményei is  olyan inspirációira  vallanak,  amely  nem  lehetett kizárólag  művészi.  Hogy  egy sokat hányt-vetett,  az  emberi  dicsőség  csúcspontjain  mozgó,   tömjénezéstől  körülvett, szenvedélyektől  környezett  művész-életbe  diszharmóniák   is   vegyültek,   ezen  ki csodálkozhat?  Inkább  azt  kell  bámulni,  hogy milyen  tiszta,  milyen  önzetlen, milyen  ideális,  istenfélő  és  emberszerető  maradt ez  a lélek,  amely annyi  támadásnak volt kitéve.
Mindent  együttvéve  Liszt  Ferencnek,  a művésznek és az embernek sírjára odaillik  mint  felírás  a  Hamletról  mondott  halottasbeszéd:  „íme  itt  egy  férfi: nem  egyhamar  fogtok  hozzá  hasonlót találni.”  A  művészi  nagyság  és  emberi jóság  találkozása egy  nagy  egyéniségben, csakugyan isteni élmény; hálásak lehetünk  a  Mindenhatónak,  hogy  ezt  köztünk,  magyarok  közt  engedte  születni.

Gróf Apponyi  Albert.
 

Muzsika, Zeneművészeti, zenetudományi és zenekritikai folyóirat – 1. -2. szám (1929)

Muzsika, Zeneművészeti, zenetudományi és zenekritikai folyóirat – 1. -2. szám (1929)

„LISZT FERENC

tündöklő  nevével  indítjuk  útjára  folyóiratunkat.  Világ horizontot átküllőzö szellemét  választjuk  vezérünknek  s  apostoli  alakjára  úgy  nézünk fel,   mint  potrónusunkra.  Ragyogó  írói  tolla  árnyékában  szerényen  meghúzódva,  ugyanazt  a  célt ugyanolyan hittel akarjuk szolgálni, mint  ö  tette.
Ez a  cél:  a  magyar zeneművészet  elöbbrevitele.
Zichy Géza  gróf  feljegyzéseiben  (1876  december  10.)   olvassuk:   „Egy zenészeti  szaklap  alakítását  is  tervbe vettük.  Liszt  e  tervet  melegen  pártolta.” A  lap  nem  indult  meg,  de  amint  a  feljegyzés  megütötte  szemünket,  úgy  éreztük  — ne  vétessék  hivalkodásnak  —, Liszt meleg pártolása a miénk is.
Liszt  Ferenc  sokrétű  egyéniségében,  ha  zeneköltői  munkásságától  eltekintünk,  elsősorban azt a messze kiható tevékenységet csodáljuk, melyet mint mélyreható  gondolkodó,  tündöklő  szépíró,  finomlelkű  esztétikus  és  bátor  műkritikus fejtett  ki.  Írásművészetének  hat  kötete  nem vált tündöklő múlttá,  hanem  eleven élet  ma  is,  mely  a  könyvespolcokról  rádióhullámként száll szerteszét.
Liszt  neve:  zenetudományi,  zeneművészeti  és  kritikai  program  is.
A  mi programunk!
De  ezenfelül  még  egy  ok  késztet  arra,  hogy  mindenütt  jelenlévő  alakjára élesebben rávilágítsunk:  a  magyar  Liszt-kultusz  megteremtése.  Liszt ma aktuálisabb,  mint  valaha.  Szelleme  gigászi  méretekben  nő.  Sajnos,  inkább  külföldön, mint  nálunk.  Ezt  az  elmaradottságot  nemcsak  be  kell  hoznunk,  hanem  arra  kell törekednünk,  hogy  nemzetiszínű zászlónk legyen a Liszt-világkultusz vezére.
Folyóiratunk  útját ezenfelül  azok a sorok szabják meg, melyekkel gróf Klebelsberg  Kunó  kultuszminiszter úr  tüntetett  ki  bennünket:  „Egy  jó  zenei  revü tájékoztathatja  a  magyar  intelligenciát  a  külföld zenei mozgalmairól és amint a tudományok  terén  a  mindenkori  világ fejlődést  nyomon  követjük,  azonképpen  a zenei  életben  is  megteremtheti  nemzeti  különállásunk  épségben tartása  mellett  a mindenkori  kontaktust  a  világ áramlatok  és  itthoni  zenei  életünk  között”.  Első számunk munkálkodásunk mezejét  teljesen nem tükrözheti.  Következő számainkban  a  zenei  aktualitásokkal  bővebben  foglalkozunk, de úgy gondoltuk, hogy Liszt fenséges  alakja  mellett  mindennek  el  kell törpülnie.
Az  Ő nevével,  Vele indultunk  s  hisszük,  Általa  — győzni fogunk.

A  szerkesztőség.”

(Folytatni fogom a Muzsika folyóirat említett első két számának Lisztre vonatkozó cikkeiből válogatva.)

LISZT IGAZI ÖRÖKÖSEI — LISZT MAGYARSÁGÁNAK IGAZOLÓI

Liszt Ferenc magyarságáért harcolnunk kell még ma is. Mert eddig csak meddő szócsatákat vívtunk és éppen azokról az önmagukért beszélő tettekről feledkeztünk meg, melyek hivatottak a múlt század nagy zenészét végérvényesen a magyar kultúrához láncolni, melyek Liszt művészi törekvéseiben a magyar művészi törekvést igazolják. Mert valljuk be: hiába hivatkozunk Liszt magyar születésére. A német azt feleli: igaz, hogy magyar területen született, de családfáját nem ismerjük eléggé, anyanyelve pedig a német volt, akárcsak Lenaué, aki szintén Magyarországon született és mégsem nevezhető «magyar» költőnek. És hiába mondjuk, hogy Liszt magyarnak vallotta magát. Mert a külföld méltán válaszolhatja, hogy egy zenésznél nem az a fontos, amit szavakkal hirdet, hanem az, amit zenei hangokkal mond magáról. Viszont, ha Liszt magyar rapszódiáit emlegetjük, joggal felelhetik: Liszt írt ugyan magyaros jellegű műveket, de ezek mennyiségben és minőségben egyaránt eltörpülnek ama nagy alkotások mellett, melyekkel a zeneszerző, mint az «új német iskola» géniusza írta bele nevét a zenetörténelembe. . . .

Valóban, bármelyik zenetörténelem-könyvben lapozva Liszt Ferencet ott találjuk a Beethoventől, Berliozon keresztül Wagnerig vezető útvonalon, melyen azután Strauss Richard halad tovább. A Faust- és Dante-szimfónia, a h-moll szonáta, a Krisztus-oratórium szerzőjének elődei és utódai között egyetlen magyar név sem szerepel. A magyar rapszódiák komponistájának bizonyára voltak magyar elődei is, a híres verbunkos-zenészek. De ha mi hazafias felbuzdulásunkban a rapszódiák bokázó magyarjait olyan eszmei magaslatra állítjuk, mint mondjuk a h-moll szonáta fausti problémákkal birkózó hősét, — akkor a külföld csak mosolyog rajtunk, mint naiv ábrándozókon, akik úgy képzelik a zenei kultúra lakomáját, hogy azon «egy cigány, egy király, egy cigány egy király» módjára ül egymás mellett Bihari és Beethoven Lavotta és Berlioz!

És Liszt magyar utódai? Mérhetők-e vajon egy Strauss Richard mértékével azok «a magyar ábránd-» és «csárdajelenet»- komponisták, akik nálunk, mint a Liszt-tradíció hivatalos örökösei szerepelnek? Mérhetők-e egy Saint-Saëns, Debussy, Rimsky-Korsakov, Musszorgszki, Albeniz, Granados, Busoni mértékével, azaz azoknak a zenészeknek a mértékével, akik a legkülönfélébb országokban a maguk nemzeti kultúrája javára továbbfejlesztették Liszt korszak-alkotó művészi reformjait? Az úgynevezett magyar Liszt-kultusz ezzel szemben, … pihent Liszt babérain. Liszt harcolt a magyar zenéért és fegyvert adott kezünkbe. A magyar liszt-kultusz azonban Liszt fegyverét ünnepi zászlóvá változtatta. Csak azt fogadta el Liszttől, ami a nemzeti hiúságnak hízelgett. Kényelmesen végleges eredménynek hazudta Liszt kezdeményezését és legfeljebb azt a felületes magyarkodást ápolta, melyből maga Liszt, küzdelmes művészete során, egy mélyebb, komolyabb magyarság felé törekedett. Egyszóval letagadta azokat a nagy problémákat, melyek Liszt művészlelkét gyötörték és egyre újabb és vakmerőbb küzdelmekre tüzelték!

Valóban, veszett ügye lenne Liszt magyarságának, ha csak olyan örökösei lennének nálunk, mint hivatalos Liszt-kultuszunk képviselői. Mert ne feledjük, Liszt forradalmi újító, nyugtalan kísérletező, csupa-fantázia művész volt, aki nagyobb a problémák felvetésében, mint azok megoldásában. Valódi kezdeményező-zseni volt, akinek legértékesebb hagyatékai azok a problémák voltak, melyeket műalkotásaiban az utókorra hagyott. De éppen ezért annak a nemzetnek lesz legtöbb joga hozzá, amelyik ezeket a problémákat legteljesebben oldja meg. Liszt internacionális szelleme a világon mindenfelé termékeny magvakat szórt el. Ahol ezekből a magvakból a legdúsabb zenei vegetáció fejlődik: az a föld ad hazát a hazátlan Liszt Ferencnek. Amíg tehát Liszt küzdelme nem talál méltó folytatásra és diadalra hazánkban, addig hiába bizonyítgatjuk Liszt magyarságát. … 
 

De vajon csakugyan nincsenek nálunk méltó folytatói, sőt diadalra vivői Liszt küzdelmének? Vannak bizony! Csak a hivatalos magyar Liszt-kultusz nem látta meg őket. Mert ők nem parádéztak, hanem küzdöttek, szembeszálltak a nemzeti önámításnak azokkal a hatalmaival, melyekkel egykor Lisztnek is szembe kellett szállnia. És ma már tisztán láthatjuk, hogy az ő küzdelmükben gazdagabban, teljesebben és gyökeresebben virul tovább Liszt öröksége, mint akár Strauss, akár Debussy, Muszorgszkij, Grieg vagy Busoni népének művészetében!
 

— Kik ezek az igazi örökösök? Nem nehéz felismernünk őket, ha legalább dióhéjban megmutatjuk, hogy tulajdonképpen mit is kezdeményezett, min munkálkodott, hol hagyta abba munkáját, milyen kérdések megoldását hagyta ránk örökségbe Liszt Ferenc.      

A «hazátlan» Liszt a művészi «haza» fogalmát, … Párizsban ismerte meg. Itt zokogta el a nagyvilágnak Chopin zongorája csodálatosan eredeti melódiákban, harmóniákban, ritmusokban egy hajdan dicső s most letiport nép bánatát. Ezekből a hangokból érezte meg először Liszt, hogy mit jelenthet egy nép a zeneköltőnek. Ezt a ráeszmélést követte egy másik: Liszt felfedezte, hogy néki is van ilyen népe, hazája, mikor a pesti árvízkatasztrófa hírét vette, mely pusztulásról, nyomorúságról szólt, a szenvedő, elhagyott magyar népről. Ekkor írta Liszt híres levelét hazája legelhagyottabb pusztaságairól, melyeket be-akart járni, hogy ott megismerje népét és megfürdesse lelkét a néplélek kristály-tiszta patakjában. …

Mi teljesedett be Lisztnek ebből az első magyar álmából és mi maradt belőle az utókorra? — Tudjuk, Liszt nem juthatott el a magyar pusztaságokig, nem ismerhette meg a föld népét. Megállította őt a magyar városokban zengő hegedű és cimbalom, mely olyan mámorosan-andalítóan dalolt a délibábos magyar pusztákról, hogy a sírva-vigadó magyarnak eszébe sem jutott felkelni a boros asztaltól és megnézni, hogy valóban csak az van-e a magyar pusztaságokban, amiről a cigány muzsikál. Ez az ország romantikus ábrándok, illúziók zenéjével fogadta az ifjú Lisztet, akit szintén a magyarságról szőtt romantika vezérelt vissza hazájába.

 De ez a fiatal Liszt a művelt Nyugatról jött — és oda is tért vissza, hogy meghódítsa a világot zongorajátékával, melyben a legnagyobb zenei tradíciók zeneirodalma támadt zengő életre. Mennél jobban elmerült Liszt a nagy nyugati műveltségben, annál jobban érezte, mint zsugorodnak össze annak óriás távlatában az ő táncoló-bokázó magyar hősei. Es látta, mint küzd ez a nyugati műveltség hatalmas tradíciók talpazatán nagy, új, emberiséget megváltó eszmékért. És látta, mint emelkedik ki ebből az eszmék forradalmában forrongó európai kultúrából egy szellemóriásnak, Wagnernek alakja, látta, mint öleli fel és viszi győzelemre a század küzdelmeit ez a szellemóriás a német zenekultúrának jegyében. Most érezte csak igazán a világjáró Liszt: mit jelent az, ha a művész egy nagy nemzeti kultúra gyermeke-örököse. Chopinben felfedezte a «hazát,» most Wagnerben felfedezte a nemzetet, azt a «nemzeti kultúrát,» mely leghatalmasabb építője az egyetemes emberi szellem templomának.

Lisztet nem várta a bayreuthi Festspielhaus. De várta egy frissen felszabaduló nép, a negyvennyolcbeli magyarság, mely, íme, éppen most készült «nemzetté» épülni. Nem teremthetne-e ebből a magyarságból ugyanolyan átfogó európai színvonalú zenekultúrát, mint a németeké? Nem teremthetne-e olyan magyar zenét, mely a maga nyelvén, maga lelkén keresztül ki tudná fejezni az emberi élet legmélyebb problémáit? Ez a nagy magyar nemzeti zenekultúra volt Liszt második nagy álma. Vajon mi valósult meg belőle és mi maradt belőle az utókorra?

Az ifjú Liszt nem jutott tovább a verbunkosok illúzió világánál, nem ismerhette meg magának a magyar föld népének dalát. De nem ismerte ezt a dalt már maga a «nemzet» sem, mely nálunk elszakadt a puszták népétől és elszakadása a szabadságharc tragikus kimenetele után egyre mélyebb lett. Eljuthatott-e ilyen körülmények között a férfi Liszt a «nemzeti kultúra» nagy beteljesüléséhez? Hiszen ilyen kultúrához csak a népen keresztül vezet út! A nemzet csak a népen keresztül találhatja meg saját hangját, saját zenei anyanyelvét!

Csodáljuk-e, hogy Liszt kulturális álma ezzel a sírva-vigadó, nótázó, cigányos magyarsággal nem érkezhetett el a beteljesülés révébe? Inkább Liszt bátorságát kell csodálnunk mellyel vállalkozott a nagy feladatra. Mondanunk sem kell, mennél magasabbra tűzte ki Liszt a nemzeti zenekultúra eszményét, annál elégtelenebb, szegényesebb eszköznek érezte a sírva-vigadás, a magyar úri muzsika, a verbunkos-csárdás cigányzenei szótárát. Ami hiányzott, azt idegenből kellett pótolnia. Ez még nem lett volna baj: csakhogy a délibábos magyarság gyenge volt magába foglalni, asszimilálni azt az óriás kultúrát, melyet Liszt Palestrinától Wagnerig magába ölelt! Így azután a Szent Erzsébet- legendából, az Esztergomi miséből, Koronázási miséből nem lehetett magyar Tannhäuser, magyar Lohengrin vagy Parsifal.

A romantikus magyar álom verbunkos magyarjairól kiderült, hogy nem alkalmasak «fausti» küzdelmekre. A róluk ábrándozó, hanyatló nemzet meg sem értette Liszt nagy reformtörekvéseit. A délibábos fiatalkori rapszódiákat elfogadta, de már visszautasította a merész, nagy reformműveket. Liszt egyre magányosabban érezte magát hazájában. Es ha csodáltuk bátorságát, mellyel a magyar nemzeti zene problémáját felvetette, csodálnunk kell erkölcsi erejét, mellyel most a problémát revízió alá vette. Mi volt az a mámor, melyet a magyarságtól kapott? Valóban a magyarságtól kapta-e vagy inkább attól a keleti néptől, a cigánytól, mely a magyar urak fülébe muzsikált? Hiszen a magyar nem is akar maga muzsikálni! Ami dalában hódító és hódító mámor, exotikum, illúzió, az elsősorban a cigány cifrázó-vibráló hegedűjét dicséri! Liszt csak az igazságot kereste, mikor a cigányokról írott híres könyvében letépte a mulatozó magyar urak homlokáról a babért, hogy azzal a fáraók népének bozontos fürtjeit ékesítse!

Az öregedő Lisztnek, a cigányzene már nem jelentette a sarkantyú-pengetős magyarság hazafias illúzióit. De jelentett egy újabb álmot: egy vad és pogány, barbár őserőtől duzzadó keleti világ üzent benne, tele primitív, újszerű, elhasználatlan és ezért a nyugati zenekultúrát hatalmasan felfrissítő energiákkal, úgy ahogy azt Liszt utolsó nagy «cigányos» — de merev, makacs, barbár, kalapáló ritmusaiban legkevésbé sem «úri cigányos» — kompozíciója, az alig ismert «Csárdás obstinée» revelálja. Ez az Ázsiát, «Kelet népét» idéző álom bizonyára nem volt sem «hazafias» sem «nemzeti.» És, a magyar társadalomnak eszébe sem jutott, hogy azért hátha mégis közünk lehet ehhez az Ázsiához —Kelethez nekünk is, akik Ázsiából jöttünk, akik szintén «Kelet népe» vagyunk. A magyar társadalom csak azt látta, hogy Liszt megtagadta a cigányokról írt könyvében a «magyarságot.» Pedig Liszt csak a sírva-vigadó magyar urakat szállította le a magas lóról. De ennyi elég volt, hogy a nemzet «Feszítsd meg»-et kiáltson a nagy zeneköltőre, akit még haló porában is odaajándékoztak a németeknek.

Az elkeseredett és elkeserítő támadások után senki sem csodálkozhatott volna, ha Liszt Ferenc végleg elfordul a magyarságtól. Liszt, azonban nem ezt cselekedte: elindult egy újabb felfedező útra, az utolsóra, megkeresni a nagy zenei magyarságot, nép és nemzet segítsége nélkül, egyedül a magányos egyéniség önmagából merítő hatalmával. Már Liszt legőszintébb híve és megértője, Mosonyi is felvetette a gondolatot: nem lenne-e okosabb félretenni a verbunkosok, csárdások, nóták szegényes zenei szótárát és helyette egyenesen «kitalálni» egy magyar zenei nyelvet. De a legnagyobb zseni is legfeljebb újjáteremthet egy nyelvet, melyet csak nagy emberi közösségek évszázados, évezredes munkája alkothat. Az öregedő Liszt mégis vállalkozott erre az emberfeletti kísérletre. Megírta utolsó magyar vonatkozású műveit, a páratlanul merész és forradalmi «Magyar portrékat» és a «Sunt lacrimae ferum»-ot. Utolsó magyar álmát álmodta meg bennük, mely mintha azt hirdetné: meg kell keresnünk, ha törik, ha szakad zenei magyarságunkat, akkor is, ha senki sem jön velünk, ha egyedül kell érte elindulnunk töretlen úton az ismeretlen sötétségbe.

Liszt Ferencnek ez az utolsó üzenete már el sem jutott a nemzethez. «A magyar portrék» muzsikája máig is kiadatlanul hever a weimári archívumban. Liszt művészetének nagy problémái felett hamar napirendre tért a magyar élet. Azután már csak egy volt a probléma: hogyan feledtessük el a «cigány-könyv» kínos afférját és hogyan sütkérezzünk Liszt egyre növekvő dicsőségében. 

Már-már úgy látszott, hogy örökre leáldozott a magyar zene első hőskorának napja, mikor váratlan új magyar zenék hangja csendül fel. Két hang szólalt meg bennük. Az egyik «Kossuthról» énekelt «szimfóniát,» feltámasztva benne a régi büszke illúziók szellemhadát, de nem azért, hogy elringassa magát velük, hanem azért, hogy új harcot hirdessen, hogy felrázza a nemzetet. A másik egy «Nyári est»-ről dalolt, mely mély és szenvedélyes vágyak szárnyán indítja el a lelket azokba a bizonyos messzi magyar pusztaságokba és ez a vágy nem romantikus ábrándokért, hanem egy nagy és teljes élet gyönyörű beteljesedéséért kiáltott. És az a két ifjú zenész-zseni, aki ezt a hősi harci riadót, ezt a hatalmas vágymuzsikát felcsendítette, nem is állt meg a cigány-hegedűtől, cimbalomtól hangos magyar korcsmánál, melynek boros asztalainál egy népétől elszakadt társadalom zenei honvágya dalolt. Ők ketten megértették ennek a honvágynak mélyebb parancsát: elindultak, ahogy egykor Liszt tervezte, batyuval vállukon és megkeresték a «messze magyar pusztaságon» a magyar népet, a magyar nép dalát.

Mérhetetlen kincset fedeztek fel. Zenét, melynek az élet minden mozzanatára, legnagyobb problémáira volt szava; mert ez a muzsika nem egy társadalmi rétegnek boros asztal melletti sírva-vigadását tükrözte, hanem a népnek évszázadokat átfogó teljes életét. És a két ifjú lángész — ahogyan egykor Liszt álmodta — «megfürdette lelkét a néplélek kristálytiszta patakjában». És, beteljesíthette Liszt második nagy álmát is: megteremtette azt a zenei magyarságot, mely szervesen be tudja fogadni és magába tudja olvasztani a nagy nyugati műveltséget. Csodálatos kórusok csendültek fel, «Budavári Te Deum», melyekben Liszt kulturális álma gregorián énekről, Palestrináról, új nagy vallásos művészetről: magyar valóságra vált. Zongorakoncertek hangzottak fel, melyekben megtalálta új magyar értelmét mindaz, amit Liszt képzelete a Bachi polifóniából idézett. És Liszt «Faust»-i küzdelme, az ideálizmus harca a torzzal, a mefisztói tagadással, itt a magyar léleknek egyenesen az ázsiai őshazára utaló mítoszává változott: a jó és rossz, az ideális és groteszk, a tündér!, és démoni elemek küzdelme olyan ősi zenei víziókban elevenedett meg, melyekhez hasonlót csak az őshaza primitív képzőművészeti remekeiben találhatunk. A Liszt-féle «Csárdás obstinée»-nek «Kelet népéről» szőtt álma «Allegro barbaro»-ká teljesedett ki. És ahogy Liszt nem állt meg a magyar határnál, hanem román cigányoktól lesett el román rapszódiát, úgy ez az új magyar géniusz is rázendített román táncokra, a szomszéd népek dalaira, megmutatva, hogy a magyarság nemcsak a művelt Nyugat védbástyája, hanem a műveletlen Kelet világítótornya is tud lenni. És ez az új magyar géniusz elénekelte a Magyar Zsoltárt, mely mintegy szimbóluma a legnagyobb kultúrákat magába olvasztó és a merészen önmagából merítő magányos egyéni: ég tüzében újjáteremtő nagy magyar nemzeti zenekultúrának.

Ebben az új magyar zenében magyar igazolást nyert tehát Liszt minden álma. Új, mélyebb igazolást nyert még az ifjú Liszt, bokázó, délibábos magyarsága is. Mert ezeket a büszke illúziókat, ezeket a cifra táncos ábrándokat is csak, azóta értjük igazán, mióta az új magyar zenegéniusz elvezetett bennünket paraszti bölcsőjükhöz. Mióta megjelent a magyar operaszínpadon — az egész magyar életnek, a tragikus valóságnak óriás perspektívájában — maga az álmok álmodója, a fényről, dicsőségről regélő szegény parasztember: Háry János, — így az új magyar zenei géniusz, mely Liszt örökébe lépett; igazolta Liszt magyar elődeit is. Mert megmutatta a Biharik, Lavották verbunkjai mögött, a félbe-maradt régi magyar szárnypróbálgatások mögött a magyar nép óriás dalát.

Azt az ősi, eredeti nagy magyar zeneiséget, mely méltó a nagy nyugati népek zeneiségéhez, mely ezért méltán várta, hogy eljöjjön romantikus álmodója, Liszt Ferenc — és eljöjjön két klasszikus beteljesítője: Bartók Béla és Kodály Zoltán.

TÓTH ALADÁR

A ZENE, 1938.január 1. (XIX. Évfolyam, 6. szám)
 

„LISZTOMÁNIA A KASTÉLYBAN”

/Szekáry Zsuzsanna, Magyar Idők, 2017. október 25./

Idén új programok és kezdeményezések színesítették a XVI. Liszt-fesztivált, amely nemcsak Liszt műveihez kapcsolódó koncertekkel, hanem egy róla szóló időszaki kiállítással, külföldi vendégművészekkel, a Virtuózok komolyzenei tehetségkutató felfedezettjeivel és egy különösen szórakoztató előadással várta a zenerajongókat. A zongora-virtuóz zeneszerző rajongójaként biztos voltam benne, hogy október 20. és 22. között ellátogatok a gödöllői Grassalkovich-kastélyba.

Lisztománia – így jellemezte Heinrich Heine Liszt Ferenc berlini koncert­jeit, ahol szinte szó szerint megőrültek érte az emberek, az új hangszerkezelési technikája és szuggesztív megjelenése ­miatt valóságos tömeghisztéria alakult ki a koncertjein. Nem egészen ezt, de lélekben valami hasonlót tapasztalhattunk a gödöllői zenefesztiválon is, ahol nagy zeneszerzőnk emlékét is megidézték.

A kastélyban közösen koncertezett Ivo Haag és Soós Adrienn, Kaneko Mijüdzsi Attila japán-magyar zongorista és a Gödöllői Szimfonikus Zenekar, Jandó Jenő zongoraestjén pedig Szilasi Dávid működött közre, de felléptek a Virtuózok komolyzenei tehetségkutatóból ismert ifjú művészek is.

Noha csodálatos és világszínvonalú művészek előadásait hallhattam, mégis Horváth Attila alkotmányjogász Grassalkovichtól Széchenyiig a zene tükrében nevű szalonja hatott rám a legjobban. A humoros szalonbeszélgetés fő témája a magyar arisztokrácia és a zene kapcsolata volt, végigkövetve Liszt életpályáját is. Az eseményen a XIX. századi arisztokrácia és polgárság szalon­jait szerették volna rekonstruál­ni, ahol a művészek voltak a fő „látványosságok”.

A Szilasi Alex zongoraművész közreműködésével zajló esten a közönség a régi szalonok hangulatát tapasztalhatta meg, ahol mindennaposnak számítottak a zenei játékok. Ezeken egy bizonyos zeneszerző darabját, egy másik kor stílusában, más előadó előadásmódjában játszották el. Ezt Szilasi Alex is felelevenítette, és a közönség kérésének is eleget tett, amikor egy Zorán-dalt játszott el barokk stílusban, mazurkadallamokkal megspékelve.

A szalonestet az tette kivételesen szórakoztatóvá, hogy Szilasi hatalmas szeretettel és átéléssel szemléltette Liszt és kortársainak zongorajátékát, s rengeteg új információt is megtudhattunk az egyik leghíresebb magyarról. Mert bizony magyar volt, hiá­ba szeretné őt több nemzet is kisajátítani magának, Liszt mindig is büszkén vallotta magyarságát. Ráadásul az elsők között koncertezett szólózongorával, ami egyáltalán nem volt szokványos, mégis képes volt megtölteni a milánói Scalát. A zeneszerző azt a romantikus XIX. századi eszményt hirdette, hogy a művészek egyenlők a hatalmasságokkal, hiszen a pénz elvész, de a művészeti alkotások megmaradnak az örökkévalóságnak, ezért egyenrangú félként tárgyalt az uralkodókkal is.

Liszt Ferenc öröksége világszerte él, amit mi kötelesek vagyunk gondozni, hiszen magyarságtudatát büszkén vállalva, a magyar kultúrát ápolva maradandó nyomot hagyott a világban.

Bartók Rádióban ma este

19.35 – kb. 22.00 A Magyar Állami Énekkar hangversenye

Kapcsoljuk a Pécsi Bazilikát Ünnepi hangverseny a Kodály Év alkalmából

 Km. a Pécsi Kodály Zoltán Gimnázium Énekkara,

a Pécsi Bazilika Mozart Kórusa (művészeti vezető: Szamosi Szabolcs),

a Szent Efrém Férfikar (művészeti vezető: Bubnó Tamás) és

Virágh András Gábor – orgona

1. Virágh András Gábor: Orgonaszvit (2002)

2. Liszt Ferenc: Angelus - imádság az őrangyalokhoz

3. Kodály Zoltán: Missa Brevis

A Missa brevis bámulatos közvetlenséggel reflektál a liturgikus zene évszázados tradícióira, miközben minden pillanata a Kodály-stílus esszenciáját hordozza. A darab Angliában és az Egyesült Államokban is nagy sikert aratott. Egy washingtoni koncert után írta a kritika: „Bizonyos részekben Kodály mint Liszt Ferenc hagyományainak folytatója tűnik fel. Olyan harmóniák hangzanak fel, amelyek a nagy romantikus stílust a legmerészebb disszonanciákkal egyesítik. Bár a mise rövid méretű, mégis számtalan bizonyítékát nyújtja a frissen hangzó melódiák adományának. „

(Forrás: RTV Újság)
 

ÁLLÍTSUNK EMLÉKMŰVET LISZT FERENCNEK!

Nemrég volt Liszt Ferenc születésnapja. Ismét elhangzottak a hódoló beszédek, s ismét körülövezték a babérkoszorúk a nagy művész és a nagy magyar emléktábláját.

A kegyeletes ünnepség szerény helyen, szerény keretek között és szerény emléktáblánál történt.

Önkénytelenül az a gondolatunk támadt, hogy ez a szerénység milyen szépen példázza a legalázatosabb lelkű művész szerénységét. De nem tudtuk a gondolat továbbfolyását megakadályozni. Gondolatunkban végigvillant Liszt élete, nem a virtuózé, hanem az emberbaráté, a szeretet apostoláé, a hazáért rajongóé. Azé a Liszté, aki előtt nem volt olyan nemes cél, amiért a legnagyobb áldozatokat ne hozta volna. Amerre megfordult, az emberek nemcsak gazdagabbak lettek ideálokban, hanem intézmények létesültek és kivirultak, szegények és szerencsétlenek sorsa fordult jobbra. Liszt nem gyűjtött vagyont. Amit a megélhetéshez szükséges anyagiakon felül keresett, jótékony és más nemes célra fordította. Jótékonysága mérvét mutatja, hogy pl. Berlinben, tíz-heti ott-tartózkodása alatt 21 hangverseny közül kilencet adott jótékony célra. Vakok intézetei, nőegyletek, kisdedóvók és egyéb iskolák, dalárdák, templomok — hogy csak egypárat említsünk — egyaránt részesültek az ő fejedelmi ajándékaiban. Nyugdíjegyesületet állít fel zenészek számára, minden hozzáforduló szegény zenészt támogat és talán minden nagyobb városban létesít valamilyen kegyes alapítványt.

Mi magyarok is bőségesen részesültünk Liszt adományaiban. A nemzet soha nem felejtheti el, amit az 1838,-i pesti árvízkatasztrófa károsultjaiért tett.

Mit is írt a «Honművész»: «Alig hallá meg Pestbudai szerencsétlen 1838-ik katasztrófát, Bécsben terem és első hangversenyének nem csekély jövedelmét szerencsétlen honfitársaik részökre áldozá; alig lépett egy év múlva hazája földjére, Pozsonyban már jótékonycélra fordítja művészetének jutalmait; alig érkezik végre Pestre, a haza szívébe, nemes irányú intézetek (a hangász-egyesület és magyar színház) javára ad hangversenyeket és mindenütt és mindenben kimutatja szép lelkét és hazafias érzelmeit.»

Ezekre gondolva kissé szégyeltük magunkat, érezve, hogy mással tartozunk a mi Liszt Ferencünknek. A szerénység már bántó lett.

Azután újra tudatunk felszínére tódultak Liszt életének momentumai. 1845 augusztus 12-ére gondoltunk. Ekkor hullott le a lepel Beethoven bonni emlékművéről. Liszt átszellemülten nézte Beethoven bronz arcát. Mire gondolhatott? Bizonyára nem arra, hogy a gyűjtés csak igen keveset eredményezett, s az emlékművet legnagyobbrészt az ő koncertjei jövedelméből állították. Inkább arra az ideálra, arra a gyönyörű világra, amelyet az isteni mester műveiben megalkotott, amelyhez elérkezni örök célja az emberiségnek, s amelyért annyi hálával tartozunk.

A kép eltűnt. . . Ráeszméltünk arra, hogy ott állunk az Andrássy-út és Vörösmarty-utca sarkán — Liszt emléktáblájánál. Hihetetlen! Ez a mi hódolatunk és hálánk annak a Liszt Ferencnek, akit annyira a magunkénak vallunk? Ezt létesítettük csak mi magyarok, a magyar szerencsétleneket felkaroló, a magyar zenekultúrát megalapozó Liszt Ferenc emlékezetére? Az emléktáblának ott kegyeletes helye van, de az nem mentesít minket Liszt méltó emlékművének felállítása alól, amely kifejezze az egész nemzet osztatlan szeretetét, hódolatát és háláját. Már rég állnia kellene, de sajnos az emlékművek felállításánál nem tartjuk be a sorrendet. A közéleti kiválóságok soronkívülisége még szoborformájukban is érvényben van.

Állítsuk fel mihamarább Liszt Ferenc emlékművét. Ne maradjon hazájában nélküle az, aki Beethoven emlékművéért annyi áldozatot hozott.

Liszt emlékművének megteremtése már régóta időszerű. Ma azonban a kérdésnek különös aktualitása is van. Liszt egész élete az eszmék, az igazság keresése. Ezt fejezi ki azzal a mondattal is, amit egy vendégkönyvbe írt egy alkalommal: jövök a kétségből s megyek az igazság felé. A nemzet is most elindult ezen az úton.

Ezért Liszt emlékműve nemcsak a nagy magyarnak, a zeneművészet nagy reformátorának és a szeretet nagy megtestesítőjének szólna, hanem általa szimbólumot kapna a magyar út, mely a kétségből az igazsághoz vezet.

Dr. Horusitzky Zoltán

A ZENE, 1938. november 15.(XX. Évfolyam, 3 szám)

Bartók Rádió mai adása:

13.47 -15.00:

Cziffra György Liszt zongoraversenyeit játssza 

1. Esz-dúr zongoraverseny (Torinói Rádió és Televízió Zenekara, vezényel Fulvio Vernizzi – Torinói Rádió Auditóriuma, 1958. március 18.)

2. A-dúr zongoraverseny (Milánói Rádió és Televízió Zenekara, vezényel Bernhard Col – Milánói Rádió Auditóriuma, 1959. március 6.)

3. Magyar fantázia (Milánói Rádió és Televízió Zenekara, vezényel Bernhard Col – Milánói Rádió Auditóriuma, 1959. március 6.

4. Haláltánc (Velencei Fenice Színház Zenekara, vezényel Umberto Cattini - Velencei Fenice Színház, 1960. március 6.

....és nem lehet eleget olvasni...nekem kényelmes és kellemes volt tegnap az évforduló kapcsán már ismert és új részeket készen, gyűjtve itt megtalálni, egyúttal a választékos, szép magyar nyelvben is gyönyörködni.

Lisztről nem lehet eleget írni! A magam részéről folyamatosan a napirenden tartom a nagy magyar zeneművészünkre való emlékezést -idézni alakját,  évfordulóktól függetlenül és úgyis mint a Liszt Ferenc Társaság és a Liszt Ferenc nevét viselő kórus tagja, aki szívén viseli és a maga módján ápolja a géniusz emlékét.

:-)

Köszönöm fórumtársaim szándékát és fáradozását, a sokszínű szemelvény-gyűjteményt, amelyet Liszt Ferenc születésnapi évfordulója alkalmából állítottak össze.